Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kassai nyaralások, 1954-1961

2010.03.26

A második világháború és az utána következő - mai fejjel felfoghatatlan - utazási korlátozások teljesen elszakítottak bennünket a család Kassán maradt részétől. Nagymamám és Gézi bátyám, keresztapám, együtt laktak Kassán a Mária-udvarban. Nagymamám nem láthatta Sátoraljaújhelyen élő lányát és unokáit. 1954-ben történt először, hogy anyám útlevelet kapott, és elutazhatott vonattal, két átszállással, három kislányával Kassára. (Ekkor már Kisvárdán laktunk). Apánkat ugyanis ekkor még nem engedték, csak a közvetlen hozzátartozókat. A vő nem számított annak.

Gézi bácsiról ebből az időből származnak az első emlékeim. Elvitt minket a Tátrába, fenn aludtunk a Téry-menházban. Hallottam őt zongorázni. Legjobban szerettük, ha rajzolt nekünk. Ez nagyon vidám volt, mert mindig viccesek voltak a rajzai. Pillanatok alatt teljesítette kívánságainkat, bármit kértünk, lerajzolta.

1956-ban télen, februárban utaztunk Kassára, amikor már apám is velünk jöhetett. Ekkor Gézi bácsi sielni tanított minket a Piszekesen. Az ezután következő években már könnyebb volt az utazás. Nagyobb is lettem, és egyedül is utaztam. Minden alkalom fénypontja a Gézi bácsival tett hétvégi kirándulás a Szádelői völgybe, vagy a Sivecre. A Kossuth bástyán tanultuk a Dülfer Sitz-et. De a hétköznap délutánok is nagyon vidámak voltak.

Legemlékezetesebb az 1961 évi nyaralásom. Akkor éppen más anyaországbeli unokatestvérek is nyaraltak náluk, Szenthe Pista és Tamás. Gézi bácsi akkor is megszervezte a hétvégi kirándulást. Talán egy szabadnapot is kivett, hogy több időnk legyen. Természetesen Izabella és Gézkó is velünk voltak. A Hernád-áttörésbe mentünk, hőségben, hátizsákokkal megrakodva. Nagyon szép volt az út a Tamásfalvi kilátón keresztül a campingbe, de könnyű nem volt. Alighogy megérkeztünk és felvertük a sátrakat, elkezdett szakadni az eső, és másnap estig szakadt. Mi mégis nagyon jól éreztük magunkat. Gézi bácsi pontosan tudta, hogy mikor mit kell csinálni. Az ő 4-személyes sátra nem is ázott be, míg a Szenthe-gyerekek 2-személyese az első éjjel után már használhatatlanná vált. Így a második éjjel már mind a hatan Gézi bácsiéban aludtunk. Eszünkbe nem jutott volna felszedni a sátorfát és hazamenni. Harmadnap már nem esett az eső, de a patakmedrek megteltek. Nem sok hely maradt a gyalogosoknak a patak mentén. Gézi bátyám azt mondta: felejtsük el az ösvényt, menjünk a patakban. Hiszen az ösvényen is vizesek lennénk! Levettük a zokninkat, és zokni nélkül visszahúztuk a tremcipőt. Így haladtunk a lábszárközépig érő vízben. Valóban, így egész rendes távot meg tudtunk tenni vonatindulásig, mert sajnos, délután már haza kellett menni Kassára.

Másik hétvégén, még szintén a Szenthe-gyerekekkel együtt, a Sivecre mentünk, szintén sátrakkal megrakodva. Gézi bátyámnak volt egy jól bevált, mindössze talán másfél méter széles, és 5-6 méter hosszú sátorhelye fent a Sivec (S'ivec) tetején, ahol két kicsi sátrat éppen hogy fel lehetett verni. Mondanom sem kell, gyönyörű kilátás volt a Hernád völgyére. Felejthetetlen volt a hajnal. A köd és pára fölött ébredtünk, fentről néztük, hogy folyik át a köd egyik völgyből a másikba. A Kossuth-bástya ekkor sem maradt ki a programból. Azt hiszem, Szenthe Pista akkor már negyedik éve kapta a hegymászóleckéket Gézi bácsitól és ebben sokkal ügyesebbnek és kitartóbbnak bizonyult, mint mi, lányok. Megjegyzendő, hogy barlangi gyakorlattal is rendelkezett. Sajnos, ez volt az utolsó alkalom, hogy Keresztapámmal kirándulhattam.

(Mint a napokban megtudtam, a Sivecnek magyar neve is van: Tarkő. Soha nem említettük ezen a néven.)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.