Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A tragédia

2010.03.07

Emléktábla a Szimbolikus temetőben

 

 

Mottó:

Nagy megnyugvást jelent az a tudat, hogy megtettünk mindent, ami csak erőnkből telt, bár a harcban vesztettünk.

 

JUDr. Albín TIMČÁK 1910 [1]

Inľ. Mojmír PRÍDAVOK 1931 [2]

Karel KRČÁL 1938

1962 áprilisában vesztették életüket tomboló hóviharban a Nagy-Tarpataki-völgyben.

 

 

    Ez az 1962 áprilisi eset nagy érzelmi hullámokat váltott ki különösképp a prágai központi sportvezetőségben. Sok tekintetben tanulságos is volt. Azonban mindenek előtt három ember tragédiája volt, olyan három emberé, akiknek volt magashegyi tapasztalata, mégis ...

     Krčál 1962. április 6-án lement a Hosszú-tavi menedékházból, ahol hordárként dolgozott. Délután felrakta hordkeretére ágyneműrakományát, és elindult a menedékház felé.

     Prídavok a Hosszú-tavi menedékházban volt hegymászó továbbképzésen. Rövid betegség után lement Ótátrafüredre, kollégái és a menedékház gondnokának tanácsa ellenére.

     Timcsák délután egy órakor gyorsvonattal indult Kassáról a Tátrába. Célja a Hosszú-tavi menedékház volt.

     A három ember találkozott – a menedékházba azonban egyikük sem jutott el.

     Azon a napon délután öt óra körül az időjárás gyorsan romlott. Erős havazás mellett viharos szél fújt. Ilyen időben szándékozott a három ember végigmenni a Nagy-Tarpataki-völgyön, fel a Hosszú-tavi menedékházba.

 

     Ezután már csak az események rekonstrukciója következhet, úgy, ahogy azt a Szlovák Tátrai Nemzeti Park Hegyi Szolgálatának akkor tevékenykedő legtapasztaltabb tátrai hegyimentői állították össze:

     A csoport elképesztően nehéz körülmények között haladt a völgyben felfelé. Krčál, bizonyára a kimerültség miatt, már a Kapunál (Brána) letette a hordkeretét. A három ember eljutott a Kanalastorma-tó közelében található teraszra. Itt, a kőtömbök szélárnyékában, szerettek volna megpihenni. Egy hirtelen széllökés kiszakította Timcsák kezéből a lábzsákot[3]. Prídavok bizonyára egy ugrással el akarta kapni, de a szél őt is elragadta[4] és egy kiáltással eltűnt a másik két ember szeme elől. Ez valószínűleg április 7-én éjszaka 2:30-kor történhetett, mert Prídavok órája az esés következtében ekkor állt meg.

     Timcsák és Krčál nem találták meg Prídavokot, nem tudtak neki segíteni. Elhatározták, hogy lemennek a Zerge Szállóba segítségért, mivel felfelé lehetetlen volt megkísérelni az utat. Krčált a lemenet teljesen kimerítette, már a Tüzelőkő (Ohnisko) szélvédett helyére sem bírt eljutni. A nyomok szerint Timcsák idáig vonszolta, majd lefektette, a feltételezett hegyimentők számára tájékozódási pontként bekapcsolta elemlámpáját és folytatta az utat a Zerge menház felé.

     Eljutott a Hinta (Húpacky) fölé, ahol a patakot borító hóréteg beszakadt alatta, a lába elmerült a jeges vízben, és már nem volt ereje kiszabadítani magát. A hegyimentők ilyen helyzetben találták meg.

     Az eredetileg eltűnt Prídavokról szóló riasztás csak április 8-án jutott el a Szlovák Tátrai Nemzeti Park Hegyi Szolgálatára. E naptól április 25-ig, amikor Prídavokot megtalálták, a keresésben és mentésben 225 ember vett részt és a terepen 1565 órát töltöttek.

     Miben hibáztak ezek a magashegyi tapasztalattal rendelkező emberek? A Hosszú-tavi menedékházba viszonylag későn indultak. Amikor az időjárás elromlott, helyesen kellett volna helyzetüket értékelni, és rögtön visszafordulni. Ha nem akartak visszafordulni, időben el kellett volna készíteni egy bivakot, amelyben az életük veszélyeztetése nélkül (a náluk meglévő felszereléssel) átvészelhették volna az éjszakát.

     Ez a tábla arról tanúskodik, mekkora árat fizettek tévedéseikért[5].

 



[1] (JUDr=jogtudományok doktora)

[2] (Inz'.=mérnök)

[3] A lábzsák vagy elefántláb egy „roham-hálózsák”, amelybe az ember csak mellközépig fér be.

[4] A hegyi szélvihar erejét az, aki nem tapasztalta, nehezen tudja elképzelni. Az embert le tudja dönteni, sőt fel is tudja kapni, és ez ebben az esetben eséshez, valamint csúszáshoz és hóbamerüléshez vezetett.

[5]

Ez a jelentés magában foglal egy ellentmondást. A rekonstrukció arról szól, hogy a hegymászók találkoztak. Éppen a bivakot készítették (tehát a vihar és éjszaka átvészelését készítették elő), ahogy ezt az elemzés is említi. A baj abban van, hogy az elefántláb alapszükséglet, és Miro Prídavok feltételezett reflexe is mutatja, hogy a túlélés szempontjából nagyon fontos dolog elvesztését szerette volna megelőzni. Itt kezdődött a dráma. A magas hóban, süvítő hóviharban, egy meredek lejtőn, éjjel keresni egy túratársat – ez a hegyi hordár masszív alkatát is túlterhelte. A szívós és módfelett kitartó apám őt – miután már nem bírt tovább menni - egy védett helyre húzta. Utána elindult utolsó útjára – két társának a segítségére mentőket hívni. Ha nem szakad be alatta a hó, el is éri célját. Tehát nem tudom, miért szól a jelentés „hibáról” ill. „tévedésről”. Inkább események tragikus kombinációiról kellene szólnia. De a 60-as évek ideológiájának ez nem megfelelő. „Valakinek hibáznia kellett”, és ez okozta a statisztikákat rontó esetet. Abban az időben nem voltak mobilok, se walkie-talkiek, se GPSek. A hegymászó ilyen krízisekben csak magára támaszkodhatott, vagy a hegyimentő szolgálat segítségében reménykedhetett. Mozogva nagyobb a túlélési esély, mint ha az ember egy helyben marad, így apám lépései logikusak voltak.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.