Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1954. nov. 28-i lavinabaleset

2017.05.24

Az 1954. nov. 28-i Tátra-túra (lavinabaleset) majd egy áprilisi vihar leírása

 

…Midőn két emlékezetes nyári túrámat leírtam, nem tudtam, hogy a legemlékezetesebb még hátra van.

1954. nov. 28-án feleségem szanatóriumi ott-tartózkodása befejeződött, és így én nov. 27-én felmentem Ótátrafüredre, hogy őt másnap kofferestül hazaszállítsam. Mivel ez után már nem fogom tudni magamnak megengedni, hogy oly gyakran a Tátrába járjak, így 27-én, szombaton este még felmentem a Nagy-tarpataki völgyi Zbojnicka menházba, hogy másnap, vasárnap reggel még egy kis búcsúsétát csináljak. Úgy terveztük, hogy kb. 13 órára lejövök Ófüredre, ahonnan du. fél 3-kor szándékoztunk hazautazni Kassára.

Másnap, vasárnap reggel gyönyörű napra ébredtem a menházban. Minden kristálytiszta volt, azonban kb. 1700 m magasságban ködtenger hullámzott. Felette minden ragyogott a napsütésben. A Tátra úgy nézett ki, mint végtelen ködóceán fölötti havas sziget. Reggel 7 – fél 8 tájon már indultam is a Középhegység nevű csúcsra (szlovákul Svistovy stít ) amelynek a nagy-tarpataki völgyi oldala nem mászóterep, hanem többnyire törmelékes oldal, amely helyenként van csak megszakítva alacsonyabb falacskák által. Télen ez pompás síterep. Most kb. ¾ - 1 méteres hó feküdt ebben a magasságban, éspedig régebbi kérges hó, amelyen elég jól lehetett taposni.

Én a legrövidebb utat választottam, ui. a Középhegység csúcsából egy széles gerinchát bocsátkozik le egyenesen a menház irányában. Úgy gondoltam, hogy ezen jutok fel leghamarabb. A Középhegység pompás kilátóhegy, a Tátra főgerincében fekszik, és végiglátni rajta majdnem az egész Tátrát. A Rovátka nevű hágó közelében van, attól kb. észak-keletre.

A gerincen gyorsan ment a haladás. Nemsokára a gerincnek egyedüli éles felszökéséhez érkeztem, amely a gerincnek már a felső felében fekszik. Mivel egyedül voltam, no meg a felszökés be volt havazva és el is volt jegesedve – és én nem is készültem mászótúrára, a felszökés pedig elég nehéz -, így a Tátra-kalauz szerinti egyszerű útvonalon, a jobb (északi) oldalon egy elég széles terraszon megkerültem. Elhaladva a felszökés alatt a terrasz nagy ívben visszakanyarodik a gerincre, a visszakanyarodás fentebb egy kb. 30 – 40 méter hosszú vályút képez. Ezután a gerinc megint széles hát, és semmi nehézséget nem okoz.

Ezen az oldalon térdig, sőt helyenként valamivel térden felül tapostam a havat. Régebbi, szélfúvott, kérges hó volt, azonban a kéreg mindig beszakadt a lábam alatt, úgy, hogy gyakran éreztem a benyomott hórétegen keresztül a törmelékköveket, amelyen a hó feküdt. A haladás teljesen biztosnak látszott, a hó szilárd volt, a térdig érő lyukakban, amelyekben a lábaim álltak, úgyszólván lehetetlennek látszott, hogy az ember lába kicsúszhasson.

Az említett éles gerincfelszökést, mely az említett terraszból nő ki, szorosan kerültem meg, úgy, hogy bal kezemmel, amely szabad volt (a jobb kezemben a jégcsákányt tartottam) a felszökés szikláiba kapaszkodtam, ha jó fogás adódott.

Már közvetlen az említett és a gerinc magaslatára visszavezető vályú előtt álltam, amikor a jégcsákányom csuklószíja, amely a jobb csuklómon volt, valahogy lecsúszott arról, úgy, hogy azt nem vettem észre. Egyszerre csak látom, hogy a csákány kicsúszik, és usgyi, le az alattam lévő havas oldalon! Még csak ez kellett! De szerencse a szerencsétlenségben, a csákány kb. 20 méterrel alattam egy kis kiálló sziklacsücskön megakadt. Eszem ágában sincs otthagyni, így nagy óvatosan lebocsátkozom hozzá, és a „szökevényt” fülön fogva feltapostam előbbi helyemre. Még átvillant az eszemen, hogy ez a kis epizód a csákánnyal tulajdonképpen átkozottul hasonlít egy csendes figyelmeztetésre, hogy forduljak vissza. Most, 20 méterrel a gerinc alatt csak nem fogsz visszafordulni? – berzenkedett bennem valami.

Hát persze, hogy nem fordultam vissza, hanem szépen tapostam a havat tovább felfelé az említett vályúban. Erre még pontosan emlékszem. Először a jobb kéz a csákánnyal, amilyen magasan csak elértem, a csákány nyelét egészen bedöftem a hóba, jobb kezemmel a csákányba kapaszkodtam, majd előbb az egyik s utána a másik lábammal léptem feljebb.

Ami ezután jön, arra már csak részben, és nem egészen tisztán emlékszem. De amire emlékszem, abban biztos vagyok, hogy úgy volt.

Tehát csak azt tudom, hogy felettem a vályút egész szélességében egy mély vízszintes repedés futja át, - mármint nem a vályút, hanem a havat.

Azután emlékszem, hogy gyors tempóval szánkáztam végig a havas, helyenként sziklás oldalon a lavinával, éspedig háton, fejjel előre, tehát fejjel lefelé. Erre határozottan emlékszem és teljes erővel azon iparkodtam, hogy testhelyzetemet megfordítsam, vagyis lábbal előre menjek.

Azt hiszem, ez a megfordulás a kényszerű utazás végére sikerült is, de ez nem egész biztos.

Azután emlékszem, hogy valahol a havon magamhoz jöttem, és nagyon fáztam, csak úgy reszkettem a hidegtől. Ki tudja, meddig feküdtem ott eszméletlenül. Úgy becsülöm a fázás foka szerint, hogy legalább egy félórát, de esetleg lehetett több is. Aznap ui. erős fagy volt.

Emlékszem, hogy segítségért kiabáltam, vagyis leadtam az előírt tátrai vészjelet (látható vagy hallható jel 6x percenként, egy-egy perc kihagyással).

Nem tudom, meddig kiáltozhattam, de felelet nem jött. Természetes, hiszen a menházőr lement Ófüredre, a völgyben nem volt senki, a menházőr segédje - aki tudta, hová megyek, és nézte is, hogy emelkedem a csúcs felé - biztos a menházban volt és nem hallotta.

Miután láttam, hogy idegen segítségre nem számíthatok, felülkerekedett bennem az elhatározás, hogy ha akárhogy is, de muszáj nekem magamnak eljutni a menházba!

Nem tudom leírni és kifejezni, milyen irtó erős elhatározás volt az, bár gondolható, hogy az egész életösztön adta hozzá az erőt. Azt hiszem ilyen erősen még soha semmit nem akartam.

Hogy ez így volt, természetes. Ugyanis még agyrázkódott fejemmel is világosan állott előttem, hogy a menházba eljutni vagy el nem jutni nekem a „lenni vagy nem lenni” kérdéssel egyértelmű. Ha fekve maradok a havon, néhány óra múlva megfagyhatok, különösen, ha részben vagy időnként öntudatlanul fekszem, és a végtagjaimat sem mozgatom. Ha még hozzá az éjszakát is kint kell töltenem, a kimenetel nem lehet kérdéses. Meg volt ugyan az a lehetőség, hogy a menházőr segédje, ha látja, hogy nem jövök idején vissza, délután talán a keresésemre indul. Mivel azonban de. fél tíz tájon, amikor a baleset történt, már kezdett borulni és ködösödni, nagy kérdés, vajon idején talál-e rám. Annál is inkább, mert aznap kellemetlen nyugati szél fújt, mely a nyomokat hamar telehordja hóval.

Így el kellett határoznom, hogy ha akár hason csúszva is, de el kell jutnom a menházba.

Határozottan emlékszem még, hogy a menházhoz a legrövidebb utat is kinéztem. Most is a szemem előtt van egy széles, lapos nyereg, s bennem van az a tudat, hogy oda kell lejutnom, akkor már csak pár perc a menház.

Ezzel azonban öntudatom pislákoló mécseskéje, úgy látszik, kialudt, mert többet nem tudok, és fogalmam sincs, hogy jutottam el a menházba. Ez a „fogalmam sincs” annyira komolyan értendő, hogy ha valaki azt állítaná, hogy ő hozott el a baleset színhelyétől a menházba, képtelen lennék megcáfolni.

Mivel azonban ilyen valaki eddig nem akadt, no meg azért is, mert Kurt, a menházőr segédje azt állítja, hogy aznap déli kb. ¾ 1-kor a menház előtt volt, amikor én ott megjelentem, és azonnal összeestem, kénytelen vagyok abban a meggyőződésben lenni, hogy a menházba magam, a saját erőmből jutottam le. S mégpedig öntudatlan vagy önkívületi állapotban.

Tudni azonban csak azt tudom, hogy - ahogy említettem – az útirányt a menház felé kinéztem, és azután valamikor du. 4 óra tájban a menházban, az ágyban magamhoz jöttem. Mi volt közben, nem tudom.

Kurt állítja, hogy mikor a menházba bevitt, azonnal kérdezősködött, hogy mi történt velem, azonban választ nem kapott. Csak valami lavináról motyogtam többször. Így lehúzta a cipőmet, ruhámat, befektetett az ágyba és jól betakart. Én persze erről sem tudok semmit sem.

Eddig a tények. Most lássunk néhány következtetést.

Hogy lehetséges lavina november 28-án? Ez tényleg egészen furcsa és szokatlan dolog. A Tátrában akkor legfeljebb 1 méteres hó lehetett, amelyből természetesen mindenütt csomó szikla állt ki.  Ilyen hó lavinaveszélyt legfeljebb nagyobb kiterjedésű meredek fűlejtőn jelenthet. Azonban ilyenek a Tátrában csak a Bélai mészhavasokban vagy a Liptói-havasok felé akadnak, de nem a nagy-tarpataki völgyben. A Tátrában az első hó magán a hepehupás, törmelékes sziklás hegyoldalakon fekszik, melyeknek egyenetlenségei a havat biztosan megfogják. A kiálló sziklacsücskök is feltétlenül megfogják a lavinát. Lavinaveszély a Magas-Tátrában általában csak ott kezdődik, ahol a régi hó már oly nagy, hogy a törmelékes, sziklás oldalak említett egyenetlenségeit kitölti, és az újabb hótömegek a sima régi havon nem tudnak megkapaszkodni, hanem a legkisebb okból is lecsúsznak. Azonkívül lavinaveszély főleg akkor van, ha friss hó esett. A kérdéses napon azonban legalább 4-5 napos régi hóban jártam.

Tehát nyugodtan állíthatom, hogy amerre én jártam, semmiféle lavinaveszély nem volt, sőt kizártnak tekinthető.

Abból a körülményből, hogy a behavazott vályúban felettem láttam, hogy egy vízszintes repedés futja át a havat, azt következtethetem, hogy az a kérges hóréteg, amelyen én akkor felfelé tapostam, hirtelen elvált a környező hótömegektől és a sziklától, és nagy tempóval lecsúszott. Közben persze, engem is magával rántott és levitt. Az elválás pillanatában láttam a vízszintes repedést.

Nem lehetett tehát szó nagyobb kiterjedésű lavináról, hanem csak egy kisebb lavináról, amit német alpesi műszóval „Schneebrett”-nek hívnak. Egy nagyobb lavinára már végképp nem volt elég hó.

Egész érthetetlen nekem, hogy eshettem fejjel lefelé, hiszen, ha az embernek a lába alól hirtelen kicsúszik a talaj, mint nekem – éspedig lefelé, akkor az illető feltétlenül fejjel felfelé fog hasra esni. De hát ezen kár törni a fejet, erre nem tudok magyarázatot.

Ami azt illeti, hogy válhatott el a vályúban a lavina hótömege, holott kiállottak belőle a sziklacsücskök, ez is elég érthetetlen. Csak úgy tudom megmagyarázni a dolgot, hogy a vályúnak ama helyén, ahol ez történt, a vályú fenekét nem törmelék és sziklatömbök alkotják, hanem talán kisebb darabon sima sziklalapok, amelyeken a hó nem kapaszkodhatott meg, vagy pedig a hó alatt erősen eljegesedett sziklák voltak, amelyeken a hó szintén könnyebben megindul. Ez persze, mind csak feltevés. Esetleg az is lehet, hogy a vályú alja ama helyen eljegesedett fűből állt, amely a havat nem tartja.

Persze mindezt a hótól látni nem lehetett, és kérgességét tekintve a hó igen biztosnak látszott.

Hogy a dolgot csonttörés nélkül, ha komoly zúzódásokkal és agyrázkódással is, úsztam meg valószínűleg annak tudható be, hogy aznap igen hideg volt, és vastagon fel voltam öltözve (vastag lóden hegymászó nadrág és kabát, alatta vastag szvetter, rá szélblúz, anorák kapucnival, a legmelegebb kesztyűm stb.). Így az ütődések a sziklákon – amelyekről mellesleg szólva semmit sem tudok – tompítva voltak.

Talán az is segített, hogy a jégcsákányommal, amíg csak el nem vesztettem, bizonyosan minden erőmből fékeztem az iramot. Valószínűleg ennek a fékezésnek tudható be, bal alsó karom és csuklóm kicsavarodása és alapos inrándulása. Biztos azzal nyomtam a legjobban a csákányt.

Csákányom, sajnos, elveszett, amit roppant sajnálok. Ez a könnyű nyári kis csákányom volt, amellyel már legalább 25 éve jártam a hegyeket. Alig hiszem, hogy tavasszal rátalálok, bár, ha lehet lesz, tavasszal megpróbálom megkeresni.

Hogy a csákánnyal fékeztem, azt csak gondolom, de nem emlékszem rá.

Hogy a lavina betemetett volna, arról nem tudok. Tekintve a kisebb terjedelmű lavinát, nem hiszem, hogy komolyan be lettem volna temetve. Hiszen különben nem tudtam volna sérült állapotban kikerülni a hóból.

Még furcsább, hogyan kerülhettem a baleset színhelyétől a menházba, anélkül, hogy erről tudnék.

Hogy a lavinával hol állapodtam meg, ezt természetesen csak hozzávetőlegesen tudom megmondani. Mindenesetre a baleset, illetve a megállapodás színhelyétől a menházig egy normális, egészséges hegymászónak az út kb. félóráig eltart, éspedig ebből terepen kb. 20 perc lefelé, azután még az ösvényen vagy 10 perc.

Az az akarati elhatározás, hogy a menházba, ha törik-szakad, el kell jutnom, természetesen csak félig-meddig világos öntudattal történhetett meg. Erre határozottan emlékszem is.

Azonban a dolog ezzel nem fejeződött be. Sőt, akkor következett csak a dolog nehezebb része, ti. az elhatározás keresztülvitele, a testi helyzetváltoztatás és a tényleges eljutás a menházba. Tekintettel arra, hogy a sérülések elég súlyosak voltak, egyensúlyérzékemet és járóképességemet érintették, bizonyos, hogy a tovajutás csak mondhatatlan erőfeszítéssel és bizonyosan komoly fájdalmak legyőzésével történhetett csak meg.

Ha tehát ez a helyváltoztatás tudatos volt, bizonyos, hogy a tudatos akaratnak végsőkig való megfeszítésével történhetett. Tehát, ha így volt, erre emlékeznem kellene. Ilyen fájdalmas és megerőltető procedúrák a későbbiek folyamán is megmaradtak az emlékezetemben, holott más, habár szintén igen fontos körülmények teljesen kiestek az emlékezetemből.

Ezért nem hiszem, hogy a menházba való eljutás csak kiesett volna az emlékezetemből.

Inkább azt hiszem, hogy – ahogy más esetekben is olvastam – komoly életveszély esetén a lélek rejtett, tudatunknak alá nem rendelt erői vették át a vezetést. Erre utal az is, hogy a menházban is többé-kevésbé öntudatlan állapotban voltam, Kurt kérdéseire nem válaszoltam, levetkezni nem tudtam stb.

Annál furcsább a menházba való eljutásom, mert amikor az ágyban délután magamhoz jöttem, magammal teljesen tehetetlen voltam. A legkisebb helyváltoztatás is csak a menházőr segítségével történhetett. Egyedül lábaimat tudtam mozgatni, azok ugyanis még csak egy kis ütést sem kaptak. Felülésről szó sem volt. Lulu, a menházőr, főzött nekem borjú kotlettet vacsorára (vagy csak másnap? – nem emlékszem pontosan), fel is vagdalta, hogy az ölembe fektetett tányérból kikanalazzam az ágyban fekve. A kotlettből valamit a kanálra is ügyeskedtem, azonban képtelen voltam a kanállal a szájamba találni. Az egész az ingemre meg a nyakamba esett. Nem tudtam másképp enni, csak hogy a kanalat letettem, és az öt ujjammal belenyúltam a tálba, és így tömködtem a számba a falatokat. Így volt ez másnap és harmadnap is, ameddig a menházban feküdtem.

Legjobban rémített engem a balkezem, amely legalább kétszeresére volt megdagadva, és arra gondoltam, biztos el van törve.

Nappal többnyire szenderegtem, nem voltak nagyobb fájdalmaim. De az éjszakák rettenetesek voltak. Folyton csak inni kértem, szegény Lulu ezen a két éjszakán alig aludt. Adogatta nekem rendíthetetlenül a limonádékat. Persze, ezeknek a nagy részét is az ingem zabálta meg, holott Lulu segített a poharat tartani. Hátam pokolian fájt, alig tudtam feküdni, önálló megmozdulásról szó sem volt.

Feleségemet a menházőr segédje személyesen értesítette a balesetről, no meg hogy már a menházban vagyok. Persze, Kurt csak estére jött le, és így feleségem aggodalmában a fél Tátrát betelefonálta, hogy induljanak a keresésemre. A Nagytarpataki völgyi menházban ti. nincs telefon, így hamarabb nem lehetett értesíteni.

Legjobban az tetszik nekem, hogy mikor másnap az orvos feljött, hogy megállapítsa, vajon hordozható állapotban vagyok-e, én neki, rázkódott aggyal azt állítottam, hogy én másnap magam lemegyek, csak valaki kísérjen. Az orvos ennek szerencsésen bedűlt, holott látta, hogy úgyszólván mozdulni sem tudok.

Így másnap csak két tátrai hegymászó ismerősömet küldte fel a THS (a „Tatranskaá Horská Sluzba”, vagyis a Tátrai hegyi mentőszolgálat), hogy kísérjenek le. Persze, amint felöltöztettek és próbáltak talpra állítani, rögtön látták, hogy erről szó sincs. Nem hogy állni, ülni sem tudtam, s ha Lulu felültetett és eleresztett, rögtön visszaestem.

Így Lulu és Kurt a két újonnan jött fiúval összeálltak mentőexpedíciónak, bepakoltak takarókba, mint egy csomagot, felkötöttek a mentőszánra és így vittek le.

Ehhez magyarázatul azt kell hozzáfűzni, hogy a mentőszán egy széles furnirdeszka lap, az alján három vékony sínnel megerősítve, az elején szánszerűen fel van hajlítva. A felhajlított részbe kerül az ember feje. Tehát, aki a szánon van, az menetiránnyal ellenkező irányba nézhet csak, és fejjel előre húzzák. Illetve lefele menet egy húzza, hárman pedig hátulról és oldalról tartják kötelekkel.

A szerpentinúton a fiuknak a szállítás nehéznek látszott, és így inkább a menházból a meredek hegyoldalon át, a havon közvetlenül az un. „Kapu” felé vittek, ahol már jobb és egyenesebb utat értünk el. Ez az irány nem nagyon tetszett nekem, mert az oldal, ahol mentünk, majdnem olyan meredek, mint az, ahol a baleset történt velem, és lebocsátkozásnál sokat voltam úgy, hogy a fejem lent, a lábaim pedig majdnem függőlegesen az égnek álltak. Mondhatom, hogy kellemetlen pozitúra, különösen, ha az ember nem látja, hová viszik. De tartottam magam ahhoz, hogy én csak csomag vagyok, tehát nem szóltam bele a fiúk munkájába.

Mindenesetre fellélegeztem, mikor az úton voltunk, pedig akkor jött csak a hadd-el-hadd. Ugyanis, mikor az említett két fiú feljött, egész Ótátrafüredtől összefüggő, fagyott hó volt, ahol a mentőszánnal való szállítás alkalmasnak látszott. Közben azonban a hó nagy része elolvadt, hiszen volt kb. 15 óra, mikor az útra jöttünk és rengeteg kő kiállt.

Ez az útszakasz, a „Kapu”-tól Ótátrafüredig életem legszörnyűbb élménye volt. Nem tudom leírni, milyen borzalmas az, ha az embert agyrázkódással úgy viszik szánon, hogy a feje a szánnal a köveken zötykölődik és ugrál. Ez olyan borzalmas volt, hogy meggyőződésem szerint ezt az időt a rám kiszabandó purgatóriumi időbe be kellene számítani.

Szegény fiúk minden erejükből próbálták szenvedéseimet enyhíteni, ahol csak lehetett, vállukra vették a szánt, amely abszolút nincs úgy szerkesztve, hogy vállon lehessen vinni. Persze, hogy állandóan vállon vigyenek, arról szó sem lehetett, részint a felváltás hiánya, részint pedig az út keskenysége miatt. Pihenni pedig nem is volt idő, mert lassan sötétedni kezdett.

Mondhatni, önuralmam végén voltam már, amikor végre a Zerge szálló (Hotel Kamzik) közelében a tarajkai sétányra értünk.  Itt már sima az út. Végre kb. du. fél ötkor, már majdnem sötétben értünk a Tarajkára (Hrebienok). Ott a fiúknak még némi erélyes szóváltásuk akadt a tarajkai sikló (lanovka) gépészével, aki nem akart mindjárt egy különjáratot a kedvünkért elindítani, de amikor megtudta, miről van szó, azonnal indultunk. Engem a szánra rákötözve természetesen csak a nyitott előrészre vihettek, ahol a síket szokták szállítani.

Ófüreden a sikló állomásán már feleségem várt a mentőautóval. Leírhatatlan jó érzés volt ismét az átkozott civilizáció áldásaként a mentőautó hordágyára átkerülni s feleségem gyöngéd ápolását érezni.

Este előbb a Dolny Smokovec-i (Alsótátrafüred) gyermekszanatóriumba vittek, ahol némi vizsgálat után tovább küldtek a poprádi kórházba. Feleségem természetesen mindenütt velem jött. Poprádon tüzetesen megvizsgáltak, ott aludhattam, miután a fejemre jeget, a faromba pedig egy morfium injekciót kaptam.

Másnap reggel feleségem egy másik mentőautóval roppant ügyesen szervezte meg az átszállítást a kassai kórház sebészeti osztályára.

Közben volt egy kis kellemetlen incidens. Reggel a poprádi kórházból csak úgy voltak hajlandók elengedni, ha nyilatkozatot írok alá, hogy saját veszélyemre szállíttatom magam át. Rögtön késznek nyilatkoztam az aláírásra, azonban a nevemet nem tudtam aláírni. Az első két betűt hiba nélkül leírtam, az „m”-betűnél azonban megakadtam és a többit – akárhogy is erőlködtem, nem tudtam leírni. Ez valamilyen központi idegrendszeri sérülésre vezethető vissza. Még most is kissé nehezen írok kézzel. (GÉPEN EGÉSZ JÓL.)

Ami a diagnózist illeti, a kassait írom, mert azt tartom a legreálisabbnak: agyrázkódás, a nyakcsigolyák zúzódása, az egész mellkas zúzódása (különösen a jobb váll), a bal kézfej kicsavarodása (distorsio, gondolom, hogy ez az inrándulás). Azután a jobb (nem tudom hányadik) bordámról gondolták, hogy eltört, azonban kiderült, hogy ez is csak zúzódás. A diagnózis a kassai részletes röntgenfényképeken alapszik. Megemlítendő, hogy a jobb kezemnek, amellyel nehezen írok, abszolút semmi baja sem történt, még csak meg sem volt ütve.

Kassán még napokig csak jeges tömlővel a fejemen és morfium injekcióval tudtam aludni. Azután állapotom lassan javult.

A baleset után 5 hétre rá mentem ki előszörre sízni. Persze még messze vagyok a régi formámtól, de már megy a sízés.

Kissé feledékeny vagyok, gyakran egészen magától értetődő dolgok nem jutnak eszembe, no meg nagyon nehezen tudok figyelni, összpontosítani. Orvosom biztat, hogy talán csak majd ez is elmúlik pár hónap múlva.

Végül: történt-e valami hiba, ami a balesetre vezetett?

Azt hiszem NEM. Testi – lelki kondícióm jó volt, a terepet ismertem, felszerelésem kifogástalan volt. Az említett ruházaton kívül lábamon speciálisan éles, svájci, ún. Tricouni rendszerű, acélszögezéses bakancs volt, amit csak behavazott sziklákra hordok. Ez majdnem felér egy hágóvassal.

Az, hogy egyedül voltam, ha általában kifogásolható is lehetne, jelen esetben nem játszik szerepet. A túra nem lévén mászótúra, hanem csak hótaposás, még ha lett volna is velem kötél, kizártnak tartom, hogy összekötöttük volna magunkat, ha partnerem lett volna. A lavina elindulása idejében én az említett vályúnak kb. az alsó felében voltam, tehát, ha partnerem lett volna, az bizonnyal vagy pár méterrel felettem, vagy ugyanannyira alattam lett volna s nyilván velem együtt utazta volna végig a Középhegység oldalát. Nem lehet tehát arra számítani, hogy segíthetett volna rajtam.

Ha általában azt is kell mondanom, hogy szerencsém volt a baleset kimenetelét illetőleg, azt is meg kell állapítani, hogy pokoli pechem volt, hogy ilyesmi egyáltalán megtörtént, és hogy ilyen körülmények között a lavina egyáltalán megindulhatott. Ezt előre látni semmiképpen sem lehetett, és nagyrészt még ma is érthetetlen.

A mellékelt képen a baleset helye már sajnos nem látható, ez még egy kicsit jobbra van, a levelezőlap szélétől kb. 2 cm-re. A levelezőlap szélén kezdődne az említett éles gerincfelszökés, melyet a rajz szerint kikerültem. Remélem, hogy az alábbi rajz elég világos lesz.

 

 

Kassa, 1955. ápr. 18.

…Szombaton hivatalosan Poprádon lévén, délután a Zbojnicka menházba akartam felmenni. Azonban erős szélvihar volt és havazott, ami tervemben megakadályozott. Az erdőben még csak-csak ment a dolog, azonban amikor az erdőből kiértem, oly erős, orkánszerű szélrohamok jöttek, hogy egy fába kapaszkodtam, hogy a szél le ne verjen a lábamról. Olyan szélrohamok jöttek, hogy csak azt vártam, hogy a fával együtt mikor fogok repülni. Nagy nehezen lekínlódtam a szélrohamok közötti pár pillanatos időközökben a fókát helyettesítő hevedert a símről, és lesiklottam a Zerge-szállóba, ahol megháltam. Másnap még mindig erős szél volt, de nem olyan, mint előző nap. Azért akkor is jöttek olyan szélrohamok, hogy alaposan meg kellett támaszkodni a botokkal a szél ellen. A menházba szerencsésen eljutottam, bár három órát tartott az út a viharban. Utánam még vagy tíz síző jött fel, akik jóval később értek fel, és közülük három már a menház közelében a vihar miatt visszafordult. A menház ajtaja úgy be volt fújva, hogy a háztetőig érő hótorlasz miatt az egyik ablakon át kellett bemenni. Pár óra pihenés után megkezdtem a lesiklást. A hó elég jó volt, csak a vihar úgy vitte a havat, hogy alig lehetett látni öt lépésre. Csak a szélszünetekben lehetett amúgy igazán susszolni. Egyszer olyan szélroham jött, hogy a szó szoros értelmében földhöz vágott, habár botjaimra támaszkodtam, és el voltam készülve a szélrohamra. Ekkor a szél majdnem olyan erős volt, mint előző nap. Azért elég jó lesiklás volt a Zerge-szállóig. Majd a szálloda előtt a jó és meredek gyakorlótéren még síztem vagy egy órát.

A Zbojnicka menházban Kurt nagy hallóval fogadott. Végre tőle magától megtudtam néhány részletet a balesetem felől, ti. hogyan érkeztem a menházba. Kurt azt mondta, hogy Aida (ez a kutya) ugatására kijött a menházból, mikor is meglátott engem a menház mellett, úgy tántorogtam, mint egy részeg, s amikor hozzá értem, ráestem, mármint kezeimmel a nyaka körül megfogtam őt, úgy cipelt be a menházba. Kérdéseire semmit sem feleltem, csak később emlegettem a lavinát. Arcom egész szürke volt, és látszott, hogy erőim végén vagyok. Mutatott fényképeket is, ahogy a mentőszánon vittek…

Jó tudat volt, hogy immár a balesetem után saját erőmből, nehéz körülmények között is eljutottam a Zbojnickába. Sajnos a nagy hóvihar és havazás miatt a környékből semmit nem lehetett látni. A Középhegység sem mutatkozott egy pillanatra sem, pedig adósom: a csákányomat akarom tőle számon kérni…

Lesikláskor még két sízővel mentem le, akik ad hoc csatlakoztak. Nehéz volt útközben minden megálláskor figyelni, hol is járnak a többiek, mert a látási viszonyok pocsékok voltak, s nem szabad elveszíteni egymást.

Poprádon is erős szél volt, az állomás mögötti elárusító bódéknak a tetejét is levitte. Szerencse, hogy semmim nem fagyott le….

A Kőpataki –tónál lévő meteorológiai állomás rádiójelentése szerint a vihar sebessége óránként 130 km volt. Aznap, mikor a Zbojnickára feljutottam, a Téry menházból telefonáltak a Zerge-szállóba, hogy senki se menjen a Téry menházba, mert a vihar életveszélyes. No, a Zbojnicka mellett nem volt annyira rossz a helyzet. Hátizsákom jól be volt fűzve, mégis a belseje tele volt hóval, úgy televitte a vihar, kihasználva minden legkisebb rést is.