Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2. Kaska Tas gleccser és Dzsantugan csúcs, júli 19-22.

2010.03.25

Július 19.:

Kezdődnek az előkészületek a holnapi túrára. 2 csoport lesz, az egyikben a legjobb hegymászóink vannak, az ifjú gárda, kb. 8-an. Én a másik csoportban vagyok (természetesen). A fiatalok, akik már tavaly voltak itt, vagy az Alpokban, mindjárt nehezebb túrára mennek, mi könnyebbre, orosz klasszifikáció szerint 2/b nehézségi fokozattal. Ez a tátrai nehézségi fokozat szerint kb. III. A csoportvezetőknek a rendelkezésükre bocsátott túraleírások szerint (a Kaukázusban ti. olyan, könyvalakban kiadott kalauz, mint pl. a Komarnyicky-féle Tátra-kalauz, nincsen) pontos túratervet és túraleírást kell előre megírniok 2 példányban, térképvázlattal és fényképvázlattal ellátva. Ebből az egyik példány oroszul írva marad az Adyl-Szúi táborparancsnoknál, a másik, szlovákul írva pedig velünk jön, és aszerint mászunk. A csoportvezetők estig körmölik és rajzolják ezeket az ún. "marsruták"-at. Ezt a táborparancsnok és az instruktorok vezetője bírálja el, a "marsrutnája komisszia", és csak ha látják, hogy a leckénket tudjuk, akkor eresztenek el. A táborparancsnok engedélye nélkül túrára menni nem lehet. A mi csoportunkkal két orosz instruktor megy mint vezető, az egyik Zsénya (Jevzsenyij), a másik Tólya (Anatolij). Mind a kettő helyes fiatal hegymászó.

A marsruta megszerkesztése után jön az élelmiszeradagok és - akinek nincs - a szükséges hegymászó felszerelés felvételezése a raktárakból. Ti. a túra három napra van tervezve, erre az időre a tábor élelmezési létszámából kivesznek minket, és konzerveket, cukrot, teát, kolbászt, kenyeret, vajat, csokoládét stb. felvételezünk. Igazán nagyon bőségesen látnak el, nem kellene ennyi. Sátrakat is kapunk, hálózsákunk sajátunk van.

Végre minden megvan és lefekhetünk.

 

Július 20.:

Reggel 6-kor indulunk, kb. 15-en. Reggelit már nem kaptunk, azt majd útközben az egyik pihenőnél fogjuk megfőzni. Alaposan meg vagyunk pakkolva, 3 napi hideg élelem, hegymászó felszerelés, kötél, hágóvas, csákány, hálózsák. 4 emberre egy sátor, mindegyikünk cipel vagy 20-25 kilót. Lassan taposunk felfelé az Adyl-Szú völgyében. Ez a Bakszan folyónak egy mellékfolyása. Sajnos, ennek is zavaros, tejszínű a vize, mint minden olyan itteni pataknak vagy folyónak, amely gleccserből fakad. Az Adyl-Szú hatalmas, óriási kataraktákat alkot, átgázolni rajta reménytelen feladat lenne. Felfele menet átmegyünk két feljebb fekvő állandó hegymászó tábor mellett, majd kb. 2000 m magasságban a patak másik partjára megyünk át. De nincs híd, csak kiálló sziklatömbökre fektetett egy szál deszka, majd egy széles törzsű fa.

Csiklandós, mert ha a nehéz hátizsákkal le találnék fordulni az Adyl-Szú patakba, onnan aligha húznak ki élve. A nehéz hátizsák pedig kellemetlen útitárs az ilyen egyensúlyozásnál.  De szerencsésen átjutunk. A patak másik partján néhány sátorból álló orosz hegymászótábor áll. Mellettük mi is letelepedünk, és előkészületeket teszünk a reggeli megfőzéséhez. Amint ezt az orosz kollégák meglátták, azonnal odahozták nekünk a saját teájukat egy kb. 5 literes kondérban, hogy fogyasszuk el azt. Igazán, nagyon kedvesek. Mi pedig voltunk olyan piszkok, hogy azt a teát - igen finom volt - az utolsó cseppig kiszlopáltuk. De ha nem tesszük meg, talán megsértődtek volna.

Reggeli után hátizsákjainkat otthagytuk az említett táborhelyen. Irtó tetszik nekem, hogy az oroszok azt mondják, hogy a "rukszacsik"-okat itt hagyjuk, mintha azok valamilyen kicsi zsákocskák lennének, s nem ilyen behemót 25 kilós zsákok, amelyek a mi vállainkat nyomják. Első célunk a Kaska-Tas gleccser, amelynek az alsó széle kb. 2300 m magasságban van, tehát kb. 300 m-rel felettünk. Itt csak a jégen való haladást, mászást, lépcsővágást fogjuk gyakorolni, minthogy társaságunk legtöbb tagja még sosem volt gleccseren. Előbb a gleccser óriási oldalmorénáján haladunk, majd felkötjük hágóvasainkat, és rámegyünk a gleccserre. Még meredek, majdnem függőleges jégfalak megmászásába is belefogunk, lépcsővágás közepette. Sőt, a Kaska-Tas gleccser fenyegető szérakjai közé is elmerészkedünk. Itt ti. a gleccser komoly jégesést képez.

A gleccser ugyanis, akármilyen hihetetlenül is hangzik, nem áll, hanem mozog, folyton csúszik lefele. Alját többnyire meredek sziklateknő képezi, s ezen fekszik a néha több száz méter vastag jégtakaró. Sebessége persze csekély, egy nap alatt néhány centiméter, egy év alatt azonban megy 10-20-30 métert is, ahogy a glaciológusok megállapították. Mármost, ha a gleccser alját képező teknő pl. egy sziklalépcsőt képez, ott is lemegy a gleccser, azonban az ilyen lépcsőkön, vagy meredekebb helyeken, óriási és mély gleccserhasadékok barázdálják át. A legvadabb helyeken annyi a gleccserhasadék, és olyan mélyek, hogy az egész gleccser kisebb-nagyobb jégtornyokra bomlik fel. Ezek magassága általában 20-30 m körül mozog, de jóval magasabb is. Ez a gleccserek legnagyobb veszélye. Ti. ezek a tornyok, alpesi műszóval "szérak"-ok (francia szó: sérac) a meredek talapzaton addig-addig csúsznak le, míg egyszer csak ledőlnek, összezúzódnak és pusztító jéglavina alakjában zúdulnak le, végig a gleccseren. A nap vagy eső meglazítja őket néha s akkor minden figyelmeztetés nélkül összeomlanak, agyonütve a közelállókat. Tehát olyan helyen, ahol szérakok állnak, az ember igyekszik a lehető leggyorsabban áthaladni, nehogy pont akkor jusson eszükbe összeomlani. Ez az összeomlás teljesen kiszámíthatatlan, még éjszaka és nagy hidegben is megtörténik.

Ilyen impozáns jégesése van a Kaska-Tas gleccsernek is.

Miután eleget treníroztunk, ismét lementünk a táborhelyünkre. Ott megebédeltünk, és kb. du. 4 óra tájban ismét átmenvén a patakon, tovább haladtunk felfelé az Adyl-Szú völgyében az esti táborhelyünk felé. Ezt az oroszok "Zelonnaja gostinicá"-nak, vagyis "Zöld bivakhely"-nek hívják. Jogosan, mert kb. 2800-2900 m magasságban, a Bas-Chara gleccser oldalmorénája tövében, alpesi virágokkal teleszórt havasi réten van. Hej, de amíg az ember eljut odáig azzal a nehéz hátizsákkal! Volt bizony kb. este 7 óra, amíg oda felvergődtünk. Csak nem akart annak az útnak vége szakadni. Lassan szokunk hozzá a kaukázusi méretekhez.

Itt is orosz hegymászók táboroznak, nem messze az ő sátraiktól ütjük fel mi is a sátrainkat. Este 8 óra tájon vacsora után be is bújunk a sátorba. Azonban nem vagyok jól, fáj a hasam, bélhurutom ismét kiújult. Így meglehetős borúlátással nézek a holnapi túra elé, melynek célja a 3995 m magas Dzsantugan csúcs. A sátor 4 embernek szűknek bizonyul, hálózsákjaink sok helyet foglalnak el, úgy fekszünk, mint a heringek, lehetőleg oldalunkon, hogy jobban elférjünk. Közben egy kis esőt is kaptunk. Kb. este 11-ig vitézül viseltem a sátorban való szorongást, valamint bélhurutom fokozódó görcseit, de ekkor láttam, hogy elhatározó cselekedetekre van szükség, ha éjjel valamit aludni is akarok. Kinyitván a sátorajtót, láttam, hogy csillagos az ég, így igelitköpenyemet, felfújható kis gumimatracomat és hálózsákomat kihúztam a sátorból, amit a többiek nagy megkönnyebbüléssel fogadtak. Miután én is megkönnyebbültem, a szabad ég alatt vetettem magamnak ágyat, és ha nem is sokat, de pár órát elég jól aludtam.

 

Július 21.:

4 órakor ébresztő, 5-kor indulás. Igen indiszponált vagyok a bélhurutom folytán. De miután a reggelin kívül bevágtam vagy 8 tabletta C-vitamint és 4 tabletta B komplex vitamint, remélem, hogy nekivághatok a túrának. Ma főleg csak szárított almán fogok élni, meg Acipepsolos vizen. No, lehet, hogy vannak, akik jobb túrakosztot is el tudnak képzelni. Bélhurutom még mindig ostobáskodik. Rátérünk a Dzsantugan hágó alatt fekvő Dzsantush (nem Dzsantugan) gleccserre. Lent csekély a gleccser emelkedése, még a hóhatár alatt vagyunk, így a gleccsert nem fedi hó. Ez jó, mert a hasadékok nyilvánvalók, könnyen átugorjuk őket. Az egyik általános pihenőt a gleccseren arra voltam kénytelen felhasználni, hogy egy gleccser­hasadékban elrejtőzve ismét csak megkönnyebbüljek. Lassan emelkedünk, nemsokára elérjük a hóhatárt, ahol már firnhó[1] fedi a gleccsert és a hasadékokat. Egy igen mély hasadékon pikáns kis hóhídon kelünk át. Általában itt nincs sok hasadék, elég jól kikerülhetők. A hágó alatt van még egy kis jégfal, amely függőleges. De a vágott lépcsők segítségével jól felmegyünk rajta. Majd nemsokára a Dzsantugan hágon, kb. 3500 m magasságban állunk, az ún. Dzsantugan plató szélén.

Grandiózus látvány a Dzsantugan plató körül emelkedő 4000 m-en felüli csúcsok tömkelege. Különösen nagyszerű a plató délnyugati szélétől látható Lekzír gleccser a felette meredező csúcsokkal. Ezek tőlünk kb. 10 km távolságra vannak. A Dzsantugan csúcs szép gerinccel emelkedik a hágótól. A pihenőt a platón nagyrészt fotografálásra használom. Nemsokára indulunk. A gerinc kezdete a hágótól sziklás, törmelékes, de rettenetesen törékeny és omlós. Szerencsére teljesen könnyű. Majd ismét jég és hó következik, különféle meredekségű lépcsőkben. Végre - már igen fáradtan - a csúcssziklák alatt állunk. Ez egy kb. 100-150 m magas sziklatömb, amit jeges-havas szakadék szakít meg hosszában. No, gondoltuk, még vagy félóra és fent vagyunk. A csudát! Ez volt az út legnehezebb része, ami több mint két órát vett igénybe, míg mind a 15-en felmásztunk rá. Nem volt nehéz mászás, de roppant törékeny a kőzet, az előttünk-felettünk mászók olykor kő- és hólavinácskákat zúdítottak ránk. Egyszer egy nagy sziklatömb ment le az említett hószakadékban, amelyben másztunk, no, szerencsére sikerült előle a hó és szikla közötti rianás kiszögellő sziklája mögé behúzódnunk, így nem lett baj. Végre, kb. du. 2 tájon én is fent állok a Dzsantugan csúcs tetején. A kilátás innen is grandiózus, de kissé borul, ezért nem olyan szép, mint amilyen lehetett volna. Itt a szavak nem számítanak, a fényképeket kell megnézni.

Nemsokára mennydörögni kezd, ami arra késztet, hogy a lehető leggyorsabban iparkodjunk lefele. Hiába, 3995 m magasságban a villámcsapás veszélye intenzíven fennáll. A havas szakadékot igyekszünk kikerülni, s aránylag elég hamar lent vagyunk ismét a Dzsantugan hágón (3500 m).

Közben megfog a zivatar, de nem zuhog túlságosan, csak csendes esőt kapunk. Tekintettel a rossz időre, a lemenet meggyorsítására instruktoraink a Dzsantugan gleccser meredek részeire kötelet erősítenek s azon igen gyorsan jutunk le a nehezebb helyeken. A kevésbé meredek helyeken, ahol nem kell félni, hogy a gleccserhasadékba esünk, a havon "fárolva"[2] megyünk, a csákánnyal fékezve. Kb. du. 5 - 1/2 6-ra lent is vagyok a táborban. Közben az eső elállt, kisütött a nap, és kissé meg is száradtam.

A sátrakhoz megérkezve kedves meglepetés várt. Az orosz kollégák, akik szintén ott táboroztak, minden sátrunk elé szép csokrétát helyeztek gyönyörű alpesi virágokból, beletéve egy kiürített, de vízzel telt konzervdobozba. Ezzel üdvözöltek minket a csúcs sikeres megmászása alkalmából. Igazán megható!

Társaink közül néhányan még ma este le akarnak menni Adyl-Szú-ba. Nekem érthetetlen ez a sietség, hiszen a táborhelyünk igazán gyönyörű - lásd a fényképet -, s Adyl-Szúban semmi különös élvezetek nem várnak. Elég fáradtak is vagyunk, úgy, hogy nincs kedvünk még ma megtenni a vég nélküli utat le az alaptáborba. Így a társaság zöme fent marad. De az eltávozottakat legalább nem kell a sátrakba befogadni, így ma éjjel már kényelmesen alszunk, csak hárman vagyunk a sátorban. Bélhurutom is elmúlt, így jó alvásra van kilátás.

 

Július 22.:

Gyönyörű reggelre ébredünk, most látjuk csak, milyen csodás helyen táborozunk. A zöld rét a havasi virágokkal, ahol a sátrak állanak, mögötte egy meredek szikla, jobbra a Bas-Chara gleccser szintén virágokkal fedett, kb. 100-150 m magas oldalmorénája, felette a Dzsantugan és Bas-Chara hófehéren ragyogó gleccserfedte csúcsai, jégesései és függő gleccserei - igazán káprázatos látvány a reggeli napsütésben. Egyik társam a főszakács, aki teát meg egyebet főz, a munkamegosztás folytán én vagyok a vízhordó, aki mindenféle edényekben vizet hoz. A víz kényes problémája a táborhelynek, a közelben van ugyan egy "forrás" a Bas-Chara gleccser említett oldalmorénáján, azonban ez a gleccser olvadó vizét vezeti csak le, s ugyanolyan tejfehér üledékes, mint a többi patak és folyó. Mivel más nincs, ezt isszuk, én persze megfelelő Acipepsol vagy citromsav savanyítással. De most reggel itt sincs víz, mert a gleccser éjszaka nem olvad. Így az innen kb. 4‑500 m-re folyó Adyl Szú patakhoz kell mennem, amely pont olyan zavaros, illetve üledékes. Egyben meg is mosakszom, ami rám fér, mert tegnap nem mosakodtam. A délelőtt főleg szárítkozással, főzéssel, evéssel és a gyönyörű táborhely élvezésével telik el. No meg felsétálunk az említett moréna tetejére, ahonnan még óriásibb a kilátás, mint a táborhelyről. Az egész moréna egy virágoskert, itt még virágzó rododendronokat is láttunk, enciánokat, meg a jó Ég tudja, mennyi mindenféle egyéb alpesi virágot. Megjegyzendő, hogy a Kaukázusban törpefenyő nincs. A flóra zöme ugyanolyan, mit a Tátrában, de vannak tátrai virágok, amelyek itt nincsenek, és van sok olyan virág, ami viszont a Tátrában nincsen.

Kaukázusi különlegesség az óriásnövés. Pl. mindnyájan ismerjük a fehér kis lóherét, amely úton, útszélen nő, virágja összetett, és az egész kb. ujjkörömnyi nagyságú gömb. Ez itt is előfordul, ugyanolyan nagyságban, mint nálunk. De helyenként olyan nagyra nő meg, hogy a virággömbje kb. gyermekököl nagyságú. Más virágoknál is láttam a Kaukázusban hasonló óriásnövést.

Kb. déltájon végre ki van adva a jelszó a pakkolásra és indulásra. Ismét végig megyünk ugyanazon az úton, amelyen jöttünk és kb. du. 3 órára lent vagyunk az Adyl-Szú-i alaptáborban. A délután fürdéssel (meleg zuhany), mosással és zongorázással telik. Az oroszok láthatólag igen kedvelik a zenét, és odagyűlnek a terembe, ahol a pianínó áll[3].



[1] A hó egy nehezebb típusa, durva szemcséjű, részleges olvadás eredménye.

[2] „Gyorsmenet” úgy, hogy a hóba tolt jégcsákánnyal fékezi az ember  a haladás sebességét.

[3] A zongorázással meghódította a helybeliek szívét, akik igen szerették hallgatni a szép klasszikus zenét. Mivel azonban nem szerette a nyilvánosságot, gyakran a háttérből hallgatták.

 

A mappában található képek előnézete Kaukázus, 1959