Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. Schelda gleccser és a Csatin Tau csúcs, júli 23-29

2010.03.24

Július 23.:

Reggel teherautón elvisznek minket a Narzan (borvíz) forráshoz, majd hárman elmegyünk az Elbrusz alá, Terskoje telephez, ahol az Elbruszról lejövő lengyel hegymászókat várjuk, hogy őket hazaszállítsuk. Előszörre látjuk közelebbről az Elbruszt és a tőle nem messze fekvő Donguz Orun nevű, kb. 4500 m magas csúcsot. Donguz Orun a bennszülöttek (balchárok) nyelvén disznófület jelent. A többi kaukázusi csúcsnak is furcsa neveik vannak: "Usba" boszorkányt, "Schelda" áfonyát, jelent, a "Teget-Tau Csana" nevű csúcs pedig annyit jelent, hogy: "a juh átment a hegyen". "Elbrusz" leánykeblet jelent, biztos azért, mert két, majdnem egyforma magas csúcsa van. A lengyeleket szerencsésen hazahozzuk. Majd gőzerővel látunk neki a holnapi túrára való előkészületeknek. Ezúttal túravezetőnk az instruktorunk, Tólya, aki nem sokat törődik az előkészületekkel. Így a marsrutát én rajzolom, - sose hittem volna, hogy cirill betűkkel írt magyarázatokat fogok valaha írni. No, a marsruta orosz nyelvű részét Tólya írja, miután sokat rágtam a fülét. Mi megyünk felvételezni a raktárba a zabát, miután Feroval állítjuk össze a menüt. Ez úgy megy, hogy az ember előbb összeállítja, hogy mennyi húskonzervet, mennyi kolbászt, csokoládét, cukrot stb. akar vinni, Akkor el kell menni a számvevőségre, a "Buchgaltériá"-ba, ahogy itt mondják, ott a számvevő - egy fiatal balchár nő - összeszámítja, ellenőrzi, hogy nem léptük-e túl a limitet. Ti. egy emberre és egy napra 20 rubel értékű zaba igényelhető, ami több, azt közös megegyezéssel töröljük. Közben eszembe jutott, hogy jó disznóhús konzerveik vannak, azokból is kellene vinni. De - az átkozott paralízisem következtében nem és nem akar eszembe jutni, hogy is mondják a disznóhúst. Végre kínomban, hogy megértessem magam, röfögni kezdek az irodában. (Tudvalevőleg igen élethűen tudok röfögni). A nő majd szétrepedt a nevetéstől, de megértette, mondván, hogy biztos szvinyinát akarunk. Da, da - mondom megkönnyebbülve -, hát persze, hogy szvinyinát akarunk. A nő tologatja ide-oda a kis számológép golyóit, és szédítő gyorsan számolja ki az adagokat. Ezután megyünk Misához, a raktárnokhoz. Közben eszünkbe jut, hogy elfelejtettünk kenyeret és cukorkákat, valamint kekszet igényelni. Hja, ez az átkozott paralízis[1]! De Misa megértő, átszámítja önhatalmúlag a már összeszámolt adagokat, és ad mindent, amit akarunk. Végre megvagyunk ezzel is. Az eledelt elosztjuk a résztvevők között, és fáradtan ágyba bújunk.

 

Július 24.:

Ma a Schelda gleccser vidékére két csoport megy. Mi heten, akik a Csatin-Tau csúcsra készülünk, és az élgárda 4 tagja, akik a Schelda ún. Schmaderer pillérjét akarják megmászni. Ez egyike a kaukázusi legnehezebb mászásoknak. Azután egy további 8 tagból álló csoport, akik az Usba platóról az Usbára készülnek. Ez is „igen nehéz” túra. A mi túránk „csak” nehéz, orosz klasszifikáció szerint III/a. Tekintettel a nehéz túrákra, gondolván arra, hogy a nehéz csúcsokon mászó él-hegymászóinknak esetleg segítségre vagy mentésre lehet szükségük, Tólya kis rádiófelvevő-leadó készüléket is visz magával, hogy szükség esetén az alaptábort értesítse.

Elég későn, kb. de. 10 óra tájon indulunk. Előbb az Adyl-Szú patak völgyében a Schelda patak beömléséig, majd innen a Schelda patak mentén. Az erdőben jó az ösvény, majd a havasi réteken, az elején szintén. Nemsokára elérjük a Schelda gleccser homlokzatát, ti. ahol kezdődik. Ez egy furcsa gleccser. Alsó részében, kb. 3-4 km hosszúságban, teljesen be van fedve törmelékkel. Csak itt-ott látszik a fekete, piszkos jég. Csodálatosképpen a gleccseren fekvő törmelék között lent itt-ott bokrok is nőnek. Furcsa, ha az ember elgondolja, hogy a bokrok a törmelékkel együtt a gleccseren vannak, és azzal együtt haladnak a völgyben csigalassúsággal lefele.

Nemsokára vége a jó ösvénynek, meredek morénafalak közé kerülünk, és rá kell térni a gleccsert fedő törmelékre. Ezen itt-ott vannak ösvénynyomok, de leginkább nincsenek. Igen fárasztó a haladás a nehéz zsákokkal. Megemlítendő, hogy ezúttal 4 napi eleséggel vagyunk ellátva. Nemsokára a fantasztikusan meredek Schelda tornyok alatt állunk. Nemsokára? Értsd: 3 órai menetelés után. Itt a Schelda-gleccser, amely déli irányban fekszik, élesen keletnek fordul. Szerencsére itt már mind kevesebb a gleccsert fedő törmelék, és nemsokára a gleccser meztelen jegén haladunk.

Közben azonban beborult és nemsokára zuhog az eső. Az idő egész reménytelennek látszik, kb. du. 5 óra van, innen a tervbe vett sátorhely, az un. „Német bivak”, Prijut Nyemcov még kb. 2-3 óra járás. Tólya kedvetlen, mi is. Elhatározzuk, hogy nem megyünk tovább, hanem itt, a Schelda gleccsernek egy törmelékes részén fogunk sátrat verni. Ez egyhamar meg is történik. Közben látjuk, hogy társaink közül ama 4, akik a velünk szemben lévő Schmaderer pillért akarták megmászni, és már a sziklák alatti hómezőn is feljutottak, visszafordulnak. Nemsokára mellettünk vannak, ők is itt akarnak éjszakázni, megvárják, milyen lesz holnap az idő. Nekik sátruk nincs, csak egy ún. Zsdarszky zsákot (bivakzsákot) hoztak magukkal, mivel nekik túra közben (mely 3 napig tart) a sziklán és jégen kell éjszakázni. Eléggé elszontyolodva szoronganak a szűk nylon zsákban.

Közben kiderül, hogy mi, többiek tévedésből egy sátorral többet hoztunk, mint kellett volna. A felesleges sátrat persze odaadjuk a Scheldára menőknek, amit azok hálaordítással fogadnak és rögtön fel is állítják. Nekünk többieknek van egy négyszemélyes, csehszlovák gyártmányú sátrunk, ami egyik társamé, s van az orosz sátor, ahol a két instruktor és Ernő vannak. A sátortulajdonos társam kíméletesen előkészít arra, hogy az ő sátra, amely ugyan elég tágas négyünknek, huzamosabb esőben kissé átcsurog. No, köszönöm szépen! De hát a másik (felesleges) orosz sátrat, amely kifogástalan, már odaadtuk a Scheldára menő fiúknak, hát szégyelljük visszakérni. Bizony, nemsokára látom, ahogy a sátortetőről 1-2 csepp esik a hálózsákomra.

Vacsora, teafőzés és elalszunk.

 

Július 25.:

Már korareggel felébredek arra, hogy a hálózsákom vizes. Főleg vállnál és a lábaimnál. Még szerencse, hogy a kis felfújható gumimatracom alattam van. Így legalább nem csorog alám a víz, és nem fekszem vízben. No meg a sok kő - a sátor alatt törmelék van - nem nyomja a fenekemet. Többi társam bizony nem nagyon kényelmesen fekszik. Az ő hálózsákjaik sincsenek jobb állapotban. Mindenki vizes. Mindnyájan el vagyunk szontyolodva. Még szerencse, hogy a hálózsákban nem fázunk, mert a pehelyhálózsák, még ha vizes is, meleg. De felkelni és vizet hozni, valamint teát főzni senkinek nincs kedve. Végül 8 óra tájban az éhség kényszerít felkelni, és ennivaló után látni. A hangulat igen rossz, el van határozva, hogy amint az eső, mely tegnap óta kitartóan esik, kicsit eláll, azonnal hazamegyünk, és futni hagyjuk a Csatin-Tau csúcsot.

Kb. 9 óra tájban világosodik az idő, sőt kék ég is mutatkozik. Majd nemsokára kisüt a nap, habár az ég még eléggé felhős. Ezzel a mi hangulatunk barométere is jelentősen emelkedik. Lehúzzuk vizes vackainkat, kiteregetjük a sziklákra, a napra, úgyszintén hálózsákjainkat. Elhatározzuk, hogy ebéd után, amint megszáradunk, felmegyünk a Német bivakhelyre és holnap indulunk a Csatin-Tau csúcsra. Közben teljesen kiderül. Így du. kb. 4 óra tájban megszáradva és jó hangulatban indulunk. A fiatalok is ismét nekivágnak a Schelda-pillérnek. Vidáman haladunk a már lassan törmelékmentes gleccseren, átugrálva a gleccserhasadékokat. Kb. 6 óra tájban a Német bivak alatt állunk. Ez a Schelda-gleccser felett egy 30-40 m magas sziklaszirten van, ahol kb. 10 olyan kiplanírozott hely van, ahol sátrat lehet felállítani. Itt szép, virágok is vannak. Gyönyörű a kilátás az Usba plató jégesésére, a Scheldára és a Scsurovszky csúcs karcsú sziklapiramisára. Nézegetjük az Usba jégesést, ahol holnap fel fogunk menni. Sátort verünk, vacsorázunk, és részvéttel figyeljük Tólyát, aki minden eredmény nélkül próbál a rádiófelvevő-leadókészülékével az alaptáborral összeköttetést teremteni. Az Usbára igyekvő társaink már tegnap óta itt táboroznak a Német bivakon. Holnap akarnak ők is az Usba platóra felmenni, ahol az Usba megmászása előtt aludni fognak.

 

Július 26.: 

Igen jól alszom. Reggel 3/4 3-kor már jön minket Tólya költeni. Alig reggelizünk valamit, 1/4 4-kor, még a csillagok világánál indulunk. Lemászva a Német bivak szirtjéről, mindjárt hágóvasat kötünk, lassan átvándorlunk a gleccseren a szemben lévő Usba jégesés alá. Majd lassan kezdünk a jégesésen emelkedni. Nemsokára pirkad, hajnalodik. Sok és hatalmas gleccserhasadék keresztezi utunkat, de elég szilárd hóhidakon kelünk át rajtuk. Persze, már kötélen megyünk és a hasadékokon át gondosan biztosítunk. Lassan jön a reggel. Felejthetetlen látvány, amint a velünk szemben kb. 15-20 km távolságban lévő óriási Elbrusz kettős orma bíborfényben gyúl ki az első napsugaraktól. Nálunk még meglehetősen sötét van, és komoly fagy, lehet vagy mínusz 8-10 fok. Megjegyzendő, hogy a Német bivak magassága kb. 3400 m, előbbi bivakhelyünk pedig kb. 2800 m magasan feküdt. Bámulva nézzük a sohasem látott óriási jégesés fantasztikus jégtornyait és több száz méter mély hasadékjait. Egy helyen komoly akadályba ütközünk. Egy magas jégfal több lépcsője állja el utunkat. Tólya és Zsenya az első kötélparti, én Feróval megyek közvetlenül utánuk, mögöttünk további három társam egy kötélen. Zsénya megpróbál feljutni az első lépcsőn, de visszafordul. Nagy kerülőt tesz balra, de onnan sem sikerül feljutnia. Végre mindnyájan lemászunk jobbra egy mély gleccserhasadékba, és abban kerüljük meg az egész részt jobb felől, pikáns jégfalon és exponált jéggerincen haladva át. Majd még néhány meredek, lavinaveszélyes rész következik. De már látjuk, hogy a jégesés meredeksége alábbhagy, nemsokára fenn leszünk az Usba platón. Lassan kijutunk a napra, és kellemesen átmelegszünk. Kb. reggel 1/2 9-kor fent vagyunk az Usba plató felső szélén, az ún. Kis Usba és mai túracélunk, a Csatin-Tau között. Itt nagy pihenő és evés a program.

Kb. 9 tájon indulunk a Csatin-Tau-ra. Ez meredek jégfallal esik le az Usba plató felé. Mi a szintén igen meredek és exponált hó- és jéggerincen haladunk. Az idő gyönyörű, a nap visszaverődése a kb. 4000 m-es magasságban a hótól és jégtől óriási, máris kezdünk erősen leégni. A fény oly erős, hogy úgy érzem, a fekete szemüvegem nem elég sötét, még azon át is vakít. A gerincen a hó alatt jég van, ami növeli a lavinaveszélyt. Általában csak itt-ott kell lépést vágni, elég jól lehet nyomot taposni a gerincen. Persze hágóvassal megyünk a Német bivaktól kezdve állandóan. A gerincen is van néhány kisebb gleccserhasadék, amelyeken azonban könnyen áthaladunk. Fero és én, illetve a haladás sorrendje szerint én és Fero, elég jó kondícióban vagyunk, bár Fero folyton szid, hogy túl gyorsan megyek. A másik hármas kötélparti igen lassan halad mögöttünk. Kb. 11 óra tájban fent vagyunk a Csatin-Tau csúcsán, 4312 m magasságban. Itt nem érzem a ritka levegő hatását, egész jól vagyok. Élvezzük a felejthetetlen kilátást az Usba és Schelda fantasztikus magas letöréseire és a Kaukázus egész óriási csúcstengerére, amely mind ragyog a napfényben. Persze, fotografálok[2] bőszen. Közben egy ügyetlen mozdulat, és a napellenző és a sárga filterem leesnek hatalmas ívben, le a Csatin-Tau-nak az Usba plató fele fordított jégfalán. Persze, nem reszkírozom, hogy utánuk ugorjak. Igen bosszankodom, bár remélem, hátha megtalálom őket visszamenet a fal alatt, az Usba platón. Még szerencse, hogy a narancs filterem velem van, különben meg volnék lőve a filter nélkül. Kb. 1 órát töltünk a csúcson, majd lefele indulunk, ugyanazon az úton, ahogy felmentünk. Lefele menet látjuk, hogy az Usbára igyekvő társaim mint kis pontok, lassan haladnak fel az Usba jégesésen. A napsütés és a hőség irtózatos. Agyonizzadva és -égve érünk le a fent említett nyeregbe. Ott társaim ismét pihennek, én pedig megyek filtert keresni. Vagy félórát járom a fal alját, persze nem találok semmit, Viszont a pokolian tűző nap hevétől még jobban leégek. Már fáj az arcom, és nem tudom, hova bújjak el a nap hevétől. Jó félóra keresés után totál kimerülve és kiaszva térek vissza társaimhoz, akik azalatt kényelmesen csücsültek a hágóban.

Ismét felhősödik, ami arra int, hogy menjünk. Kb. 3 - 1/2 4 tájon indulunk lefele az Usba jégesésen, arra, amerre jöttünk. Kevéssel a hágó alatt találkozunk előbb említett társainkkal, akik ott egy kényelmes hóterraszon vertek sátrat, azzal, hogy holnap mennek az Usbára.

Nemsokára ködbe jutunk. Viszont előbbi nyomainkon, amelyet az utánunk feljövők még mélyítettek, jól tudunk haladni. Azonban a jégesés mind meredekebbé válik. a felmenetelben legyőzött helyek most lefele menet rosszabbak. A köd nagyon akadályoz, alig látunk 10 lépésnyire, nem tudjuk, mi van alattunk, meredek jégfal, gleccserhasadék, vagy ellaposodó hólejtő. Így nagyon óvatosan haladunk.

A tegnapi eső itt komoly havazást jelentett. Reggel a friss hó jól odatapadt az alatta lévő gleccser jegéhez, a nap melege azonban sok kis lavinát indított a jégesésen, úgy hogy a meredek helyeken, ahol reggel kényelmes, mély lépcsőket taposva haladtunk, most a csupasz jég van kint, és mivel nem látjuk, mi van alattunk, gyakran, sőt majdnem minden meredek helyen, csákánnyal kell lépcsőt vágni. Ez kellemetlen és időt rabló dolog. Partnerem, Fero, kissé furcsán viselkedik. Lefele menet ő megy előre, én felülről biztosítom. Mikor rossz helyre ér, lelkemre köti, hogy csak jól biztosítsam, amit meg is teszek. Mikor rajtam a sor, hogy lemenjek a meredek jégfalon, vagy keskeny jéggerincen, hóhídon, és őneki kellene biztosítani, azt mondja: „Hisz itt nem is kell biztosítani, semmi az egész!” És nem biztosít, csak behúzza a kötelét. Mivel a dolog nem sokat izgat, és a rosszabbodó idő sietésre késztet, nem akarom húzni az időt, és megyek anélkül, hogy Ferót biztosításra szorítanám.

Tólya és Zsénya mennek elől, mint első kötélparti, utánuk Fero és én, majd mögöttünk az el-elmaradozó hármas kötélparti. Egy elég meredek helyen, a gleccserhasadékok között, a mögöttünk jövők, akik kb. 50 méterrel vannak felettünk, kiáltanak nekünk, hogy vigyázzunk, mert lavina esik. De mi nem hallottunk semmit - a lavina ti. erős, menydörgésszerű robajjal esik -, ezért nyugodtan megyünk tovább lefele. Egyszer csak közvetlen közelről halljuk a lavina dübörgését felettünk. Mikor odapillantunk, látjuk, hogy hatalmas jéglavina, ti. nem hó, hanem hatalmas jégtömbök zúdulnak egyenesen felénk.

Mint a villám, ugrunk mind a ketten jobbra, éspedig jó egynéhány métert, amíg csak nem látjuk magunkat kívül a lavina pályáján. Ideje volt: ahol álltunk, arra omlik le az egész áldás, hó, nagy jégtömb, kis jégtömb, vegyesen, vannak közöttük jó asztal nagyságúak is. Még szerencse, hogy volt hová elugrani. A köd miatt nem láthattuk a lavinát, csak amikor már vagy 10-12 m-re volt tőlünk. Másnap a Német bivakból láttuk, mily hatalmas lavina volt. Éspedig úgy keletkezett, hogy a Schelda gerincéről kisebb hólavina esett le egész az Usba jégesésre, itt a lavina nekiment egy széraknak, az ledőlt, összeomlott, és mint jéglavina készült a nyakunkba hullani.

Fero, szegény, igen meg volt rendülve a lavina után. Úgy biztosított, mint egy angyal. De jó is volt, mert lejjebb a gleccserhasadékok felett lévő hóhidak szilárdsága a nap melege következtében meglehetősen gyenge volt már. Az egyiken - gondos biztosítás mellett - háton csúszva osontunk át, hogy a súlyunk nagyobb felületre oszolván szét, a nyomás a hóhídra ne legyen olyan nagy. Egy másik hóhíd elég szilárdnak látszott, úgy, hogy egyik lábammal óvatosan ráléptem. Abban a pillanatban beszakadtam, egész combtőig, szerencsére a fenekemmel megtámaszkodtam a hasadék szélén, és így nem estem bele a hasadékba. Mert az még megfelelő kötélbiztosítás esetén sem kellemes szórakozás, fáradságos dolog, míg az embert onnan kihúzzák. Így egy hatalmas ugrással dobtam át magam a másik partra.

Majd nemsokára leértünk a gleccser alsó, kevésbé meredek részére, kijöttünk a ködből, amely felettünk maradt, és mihamarabb ismét a Német bivakban, sátrunknál voltunk. Vacsora után lefeküdtünk, és igazán prímán aludtunk.

 

Július 27.:

Gyönyörű reggelre ébredtünk. Velünk szemben az Usba jégesés, amelyen jól látszanak a nyomaink, csak úgy ragyog a napsütésben. Jól látszik a tegnapi lavina is. Kényelmesen reggelizünk, öltözünk, majd lassan bontjuk a sátrat és készülődünk lefele. 2 társam még tegnap este ment le, erőltetett menetben, éjszakai botorkálás után kb. éjféltájban értek le Adyl-Szúba. Hogy ez mire volt jó, nem tudom. Hisz itt a Német bivakon igazán gyönyörű, grandiózus a környezet. Így csak két társammal aludtam a sátorban. Ők is sietnek, már 10 óra tájban indulnak lefele. Instruktoraink még maradnak, hogy lássák, vajon a Scheldára és Usbára menőknek nem fog-e kelleni segítség. Így én egyedül indulok el, kb. 11-12 óra tájban. Amíg a Schelda gleccser törmelékmentes, addig kellemes a haladás, bár néhol kerülgetni és átugrálni kell kisebb gleccserhasadékokat. Mikor azonban a gleccser törmelékfedte részére értem, ott az előrehaladás igazán kínlódás volt. Hol ösvényen voltam, hol nem, de inkább nem. Csak nem akart vége szakadni a törmeléktaposásnak. Ez a rész kb. 4-5 km hosszú, szóval, van mit élvezni rajta. Bizony, éreztem, hogy fáradt vagyok, és roppant megkönnyebbültem, amikor végre valahára, néhány órás tévelygés után az "ösvény" elhagyja a gleccser felületét, és rátér a mellette fekvő füves lejtőre. Ezután már könnyű a haladás, és egész örülök, amikor ismét Adyl-Szúba, ideiglenes otthonunkba érek. Jól esik a fürdés, és egyéb tisztálkodás. Nagymosást is rendezek, harisnyát, inget, alsónadrágot mosok.

Estefele azonban úgy érzem, hogy hőemelkedésem van. Előbb a gyomromra gyanakszom, de azután azt hiszem, hogy aligha mandulagyulladásom van.

Ugyanis a Csatin-Tau túra előtt vettem magamnak egy ún. balchár kalapot. Ezt a bennszülöttek gyártják, könnyű, fehér nemezből készül, széles karimával, hogy védje az ember arcát, nyakát a naptól. Hiába, a kaukázusi nappal nem lehet tréfálni, ez nem olyan, mint minálunk, ahol soha nyáron kalapot nem hordok, a napon sem. Ezt a kalapot elvittem magammal a túrára, de amikor a Csatin-Taura mentünk, a reggeli nagy sietségben otthagytam a sátorban. Így egész nap csak a barett volt a fejemen, az pedig felettébb elégtelen fejfedőnek bizonyult a forró napsütésben a sugárzó gleccserek között. Hogy valamiképp enyhítsem szenve­déseimet, havat raktam a fejemre, és arra húztam rá a barettet. Így a víz vidáman csorgott az arcomra. Azon kívül a kínzó szomjúság arra kényszerített, amit egyébként soha nem teszek, ti. hogy havat egyek, mégpedig sokat. Úgy látszik, ez bosszulta meg magát.

 

Július 28.:

Kissé jobban érzem magam, de délután még mindig borzongat egy kissé, ami a hőemelkedésnek a jele. A napot pihenéssel, főleg fekvéssel töltöm. Bosszan­kodom, mert félek, hogy lemaradok az Elbruszról, ahova holnapután készülünk. Nincs erőm arra, hogy holmijaimat rendbe hozzam, cipőmet kipucoljam stb. Még zongorázni sincs kedvem.

 

Július 29.:

Egy fokkal megint jobban vagyok, de még mindig nem teljesen jól. No, már nekiállok a holmimat rendbe hozni, varrni, stoppolni, cipőt pucolni stb. Sőt délután nekiülök zongorázni. De azért még mindig érzem, hogy hőemelkedésem van. Mindegy. Az Elbruszra megyek, ha akárhogy is, hiszen soha többet ebben az életben nem lesz alkalmam, hogy odajussak. Hátha útközben jobb lesz.

Délután beborul, vidáman esik az eső, esik egész éjjel.



[1] Utalás korábbi hegymászóbalesetéből visszamaradt egészségügyi problémájára.

[2] A fényképek egy orosz FED géppel lettek készítve, ami a háború előtti Leica egyik orosz másolata. „Kemény” lencséje volt, remekül rajzolta a részleteket, kicsi volt, és így ideális a magashegyi feltételekre. Persze beépített expozimétere nem volt, így azt külön kellet hordani. Automatikus expozícióról akkoriban még álmodni sem lehetett. Viszont az expozíciós idői pontosak voltak.

 

A mappában található képek előnézete Kaukázus, 1959