Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4. Elbrusz, júli 30- aug. 3.

2010.03.23

Július 30.:

Indulás az Elbruszra, elég rosszul indul, esik, ha nem is erősen. Felszállunk a teherautóra, mely elvisz minket a Bakszan völgyön egészen Terskoje településig. Ennek magassága kb. 2000 m. Innen indul a meredek szerpentin út az Elbrusz oldalában, kb 3800 m magasságban lévő ún. Ladovája bázáig, vagyis a "Gleccserfigyelő állomás"-ig. Szerpentinút: nehogy olyasvalamit képzeljünk ez alatt, mint mondjuk a Jachodnára[1] vívő út, vagy a Folkmári kőre[2] vivő szerpentinek. Ez egy közönséges, nem kövezett, mezei, illetve erdei út, szélessége éppen csak annyi, hogy egy autó elfér rajta. Nincsenek kiépített szerpentinkanyarjai, a kanyarok hajtűkanyarok, és olyan meredekek, hogy nem hiszem, hogy nálunk lenne gépkocsivezető, aki azokon hajlandó volna felmenni. Meggyőződésem szerint nálunk ilyen úton legfeljebb csak egy kétlovas parasztszekér jutna fel, vagy hernyótalpas motoros jármű. Míg az orosz sofőr, ha lassan is, de igazán teljes biztonsággal járja teherautójával a lehetetlen utat. A kanyarok oly meredekek, és oly keskenyek, hogy egyszerre nem tudja azokat bevenni, hanem háromszor is visszacurukkol, amíg végre feljut a szerpentin felső ágára. Mi nem vagyunk szokva ilyen úton autózni, és ezért eléggé idegesen nézegetjük az alattunk tátongó mélységet. Minden tiszteletünk a sofőré és a teherautóé, hogy ilyen úttal megbirkóznak. NB: A teherautónak mindkét tengelye meg van hajtva, azért tud úgy menni. Drukkolunk, nehogy felforduljunk, mert akkor repülünk, és ki tudja, hol állunk meg. Valószínűleg csak a mennyországban. Lassan szokunk hozzá az úthoz és az autózáshoz. No, puff neki, most pedig lefele, velünk szembe jön egy másik teherautó! Nem tudjuk elképzelni mi lesz most, mert teljesen kizártnak látszik, hogy a két autó ezen az úton egymás mellett elmehessen. Az út általában legfeljebb 3 m széles. De az orosz sofőrök hihetetlenül nyugodtak és óriási rutinjuk van. A szembejövő teherautó megáll, visszahátrál egy olyan helyre, ahol az út pár méteren át szélesebb, és szépen elhaladunk mellette. Lelki szemeink előtt óriási robaj hallatszik, ti. mindnyájunk szívéről egy kő esett le. Zsenya, a kutya, látja, hogy drukkolunk az autón, és még heccel minket. Persze, neki könnyű, ő hozzá van már szokva az ilyen utakhoz. Legjobban tetszik neki, hogyha az éles hajtűkanyarokban az autó - ahogy említettem -, hátrál, hogy befordulhasson, s a hátsó kerekeivel már az út külső szélén áll, úgy, hogy az autó hátsó karosszériája már úgyszólván a mélység felett lóg ki, akkor még integet a sofőrnek, hogy még nyugodtan hátrálhat pár métert. Persze a sofőrnek van tükre, és látja, hol állunk, s van annyi esze, hogy egy centimétert sem megy tovább. Ahogy ezt az első alkalommal csinálta, majd a guta kerülgetett, míg rá nem jöttünk, hogy ez csak vicc. De minden vicc nélkül, az Usba jégesés hasadékai és szérakjai között biztonságosabban éreztem magam, míg meg nem szoktam kissé ezt az autózást. Ekkor már igaz lélekkel tudom élvezni a mindinkább nyiladozó fenséges kilátást, és teljesen rábízom magamat a sofőrre. Nemsokára bazaltesés mellett visz el az utunk, fantasztikusak a hatszögletű hajlott oszlopok. Majd mind feljebb kanyarogva nemsokára látjuk, hogy egész a gleccserek völgybe nyúló nyelvei között vagyunk már. Kb. 3600 m magasságban a sofőr megáll azzal, hogy innentől már csak a hátizsákokat és a nőket szállítja az autón, a férfiak gyalog mennek. Én is leszálltam, bár indiszponált voltomra tekintettel gondolkoztam, hogy ne maradjak-e az autón. Megemlítendő, hogy 4 nő van velünk, ezek kocsiznak tovább. Kb. félóra múlva mi is fent vagyunk a gleccserbázison, a Ladovája bázán. Ez egy pléhhel fedett, furcsa alakú épület, ahol néhány tudós geológus búvárkodik a gleccsereken. Itt kezdődik az Elbrusz összefüggő gleccserövezete, akármerre fordulunk, csak jég és hó. Közben az eső elállt és szép idő kerekedett. A Ladovája bázán pihenünk, eszünk, majd nekiindulunk a menház fele. A Ladovája báza magassága 3800 m, a menházé 4200m. Tehát nem kell sokat emelkedni. Hátizsákom könnyű, mert kötelet, hágóvasat, hálózsákot, sátrat nem viszünk, csak ruházatot és élelmet. A Ladovája bázáról kitaposott ösvény visz az óriási hó- és jégmezőkön át a menház felé. Az ösvény póznákkal van kitűzve. Figyelmeztető felírás is látható, hogy az ösvényről való legkisebb letérés a gleccserhasadékok miatt életveszélyes. Nem vagyok jó kondícióban, fotografálok is, ezért kissé lemaradok a társaságtól. De azért idején feljutok a menházhoz.

Ez egy igen furcsa épület. Hatalmas, kétemeletes építmény, de úgy néz ki, mint egy bunker. Teteje vízszintes, az egész ház tetejétől az aljáig pléhhel van fedve, sarkai erősen legömbölyítve, ablakai kicsik, majdnem lőrésekre emlékeztetnek. Ez az építési mód szükséges a nagy viharok és a sok csapadék miatt. Hiszen majd minden nap van egy kis havazás. Bejárata felett a tábla a felírással: A Tizenegyek menháza - magashegyi menház - 4200 m a tenger szintje felett (Vysokogornaja gasztinnyica - Prijuty adinadszatich). A menház külseje nem sokat ígérő, annál inkább meg vagyunk lepetve, milyen rendesen van berendezve. Kb. 200 férőhely van benne, és semmi közös hálóterem priccsekkel és takarókkal, ahogy mi azt egy 4200 m magasságban lévő magashegyi menházról tippeltük, hanem kedves kis szobácskák 3-4 drótmadracos ággyal, nem madraccal és takarókkal, hanem vattahálózsákokkal, ami itt igazán a legpraktikusabb megoldás, mert finom melegek, ha nem is olyan jók, mint a pehelyhálózsákok. Megemlítendő, hogy az orosz hegymászók nem gumi- (vibram-) talpú hegymászócipőt használnak, hanem éles acélszögezésű un. Trikuni[3] rendszerű bakkancsokat. Ez gyakran pótolja a hágóvasat is. Így a menház bejáratánál ott a figyelmeztető tábla, hogy szöges cipőben tilos a menházba való belépés. Mindjárt az ajtó mögött van két pad és egy egész bakkancskollekció, ahol a hegymászók, mintha igazhitű muzulmánok lennének, lehúzzák a bakkancsaikat. Ezt mi egyelőre fumigáltuk, mondván, hogy nekünk gumitalpú cipőink vannak, de a menházőr nem fogadta el a kifogást, és leparancsolta rólunk a cipőt. Így hát mi is csak harisnyában közlekedtünk a menházon belül. Azonban a cipőinket bevittük a szobáinkba, hogy melegek legyenek. Az előszobában ti. hideg van. A menház mellett az éjszakai hőmérséklet mínusz 15 fok Celsius körül mozog. Kedves szobácskába raktak be az egyik cseh házaspárral, akik helyes emberek. Szép a kilátásunk az Usba irányában a Kaukázus hegyláncára. Egyelőre nem érzem a ritka levegő kellemetlen hatásait. Korán lefekszünk, hogy holnap jó erőben lehessünk. Úgy gyanítom, hogy még mindig van egy kis hőemelkedésem.

 

Július 31.

Éjjel arra ébredek fel, hogy igen dobog a szívem, és igen mélyeket kell lélegzenem. Hja, a ritka levegő! Mikor kinyitjuk az ajtót, jobban érzem magam. Itt ti. az ablakok nem nyithatók a szigorú klimatikus viszonyokra tekintettel. Szellőzés az ajtón keresztül, a folyosóról történik. Ismét elalszom, de reggel nem vagyok jó kondícióban. Szerencsére ma még nincs tervbe véve az Elbrusz megmászása, hanem csak az akklimatizáció a magaslati levegőben. Csinálunk egy sétát a gleccseren, mondja Tólya. Nekiindulunk, és megyünk az un. Prijuty Pasztuchova felé. Ez egy volt meteorológiai állomás maradványa, kb. 4900 m, tehát a Mont Blanc magasságában. Libasorban taposunk felfele, elől Tólya és Zsenya, én utolsónak megyek, hogy zavartalanul fotografálhassak. Kis léptekkel, lassú tempóban haladunk, mégis igen nehezemre esik a felfele menetel. Kissé lemaradok a többiektől. Fejemen, okulva a Csatin-Tau-i leégésen, törülköző és géz van, amely egész fejemet és nyakamat befedi, csak a szemeimet hagyja szabadon. Úgy nézek ki, mint egy török háremhölgy, vagy egy beduin sejk. Mikor a Prijuty Pasztuchovánál utolérem a már pihenő társaságot, nagy hallóval fogadnak, és egyikük mindjárt lefotografál mint beduin törzsfőnököt. De annyira ki vagyok merülve, hogy semmi kedvem a tréfálkozásra, leülök, és úgy érzem, hogy egy lépést sem tudnék feljebb menni. Úgy látszik, elérkeztem teljesítőképességem felső határához. Ha ma kellene az Elbruszra menni, bizony nem jutnék fel.

Kb. 15 percet ülünk, s indulunk megint lefelé, vissza a menházba. Én még szívesen ülnék itt vagy egy félórát is, de hát nem akarok szégyenben maradni s indulok én is. A kb. 2 km-es út a menházig igen hosszúnak tűnt fel.

De mikor megint lejutottam a menházba, 4200 m-re, egyszerre egész jól éreztem magam. Hőemelkedésem elmúlt, légzési nehézségeim szintén, úgy látszik, sikerült akklimatizálódnom. Azért fáradt vagyok, a délután legnagyobb részét átalszom. Vacsorára Tólya jön költeni, hogy egyek az őáltala készített borscs-levesből. Ez afféle hús- és zöldségleves, igazán jó, hatalmasan bepakkolok belőle. Jó hangulatom is visszatér, és vacsora után vidám hangulatban megyünk aludni.

 

Augusztus 1.:

Éjfél után egy óra. Tólya kérlelhetetlen pontossággal jön minket költeni. "Padjom, padjom"[4], mondja. Bár délután sokat aludtam, mégis nehezemre esik ilyenkor felkelni. De hát mese nincs, és éjfél után kettőkor pontosan mindnyájan a menház előtt vagyunk, úgy, mint tegnap, ma is libasorban sorakozunk. Tólya és Zsenya az élen. Én megint utolsónak állok be, és indulunk. Teljesen sötét éjszaka van, a csillagok tündökölnek, hold nincs. Csikorgó hideg van, a menház hőmérője szerint mínusz 15 fok Celsius. Mindent magamra veszek, amim csak van, hosszú meleg Jaeger alsónadrág, pumanadrág, dupla térdharisnya (a külső: vastag gyapjú harisnya), minderre ráhúzva még egy szélhatlan hosszú, sínadrágszerű vászonnadrág, vastag bélelt síkesztyű, a szélblúzom kapucnija a fejemre húzva. Csak a felsőtestem nem látszik eléggé melegen felöltözve. Flanell ing, könnyű gyapjú szvetter, és dupla vászon szélblúz. A teplákblúz, amit okos fejjel Adyl Szúban hagytam, bizony jó lett volna. Beduin sejk fejfedőmet a menházban hagytam, nem vált be, mert bepárásította mindig a szemüvegemet. A balchár kalapomat a zsebembe dugtam. Hátizsákot nem vittem, minden, ami kell, kis élelem, fekete szemüveg, csokoládé stb. a szélblúzom négy zsebében nyert elhelyezést. Fényképezőgépemet keblemen hordom.

Hosszú ideig rakom a lábamat gépiesen, a szorosan előttem haladó társam nyomaiba. Jó, hogy világos gyapjúharisnya van a lábán, jól látom a sötétben, hogy a nyomokba rakjam a lábamat, ne melléje, ami fárasztó.

Tólya jó tempót diktál. Lassan, igen lassan megyünk a mérsékelt lejtőn kis léptekkel, épp csak hogy egyik cipőnk sarkát a másik cipőnk orrához rakjuk. Kb. 30 cm-es lépések. De nem lehet máskép. Érzem, hogy ez a tempó megfelel nekem, és most már tudom, hogy ma vagyok olyan kondícióban, hogy bizonnyal fel fogok jutni. Vigyázni kell, hogy az ember a nyugodt, lassú, kis lépéseken kívül semmi más mozgást ne csináljon. Pl. elég megcsúszni, vagy megbotlani, míg az ember ismét megtalálja normális egyensúlyát és testhelyzetét, teljesen kifulladva kapkod levegő után. Minden hírtelen mozdulat ilyen kifulladást idéz elő. Hiába fázik a felsőtestem, nem lehet tornázó karmozdulatokat csinálni, mert azonnal kifulladok és lihegek, mint a szárazra rántott hal.

Kb. két óráig megyünk így, míg ismét az említett Prijuty Pasztuchova-nál vagyunk. Itt kis pihenőt csinálunk, de mindenki fázik, még azok is, akiken pehellyel bélelt paplanszerű szélblúz van és sürgetjük a továbbmenetelt az éjszakában.

Majd keleten kibukkan a hold keskeny sarlója. Örülünk neki, mert így jobban látunk, és reméljük, hogy nemsokára megvirrad.

Kutya hideg van. Itt már kb. 5000 m magasságban vagyunk, és úgy gondolom, biztosan lesz vagy mínusz 20 fok Celsius. A lábam bokától lefele már teljesen érzéketlen. Cipőm, amely a tegnapi olvadós hóban való gleccser­vándorlástól kis vizet szívott, ha nem is ázott át, mégis a nedves helyeken úgy megfagyott, hogy csontkemény és csak úgy kopog, ha összeérintem a másik cipővel.

Közben megyünk, menetelünk, gépiesen rakjuk a lábainkat, óra óra után múlik.

Vagy fél öt tájon kezd virradni. Örömmel üdvözöljük a mind nagyobbodó világos csíkot az égbolton. Hát még mikor az Elbrusz csúcsára vörös fényt vet az első napsugár!

Tágul a látóhatár - előttünk fekszik majdnem az egész Kaukázus, óriási havas csúcsok tengere, mind alattunk vannak, az Elbrusz messze kimagaslik közülük. De most nincs sok kedvünk a kilátást nézegetni. Örülünk, hogy még bírunk menni. Már nem vagyok az utolsó, a menetoszlopnak kb. a közepén menetelek. Kb. 5000 m magasságban társaságunkból ketten visszafordultak és visszatértek a menházba. Rájuk jött a magaslati betegség: szédülés, gyengeség, émelygés, hányinger, hányás. Egyik társam, egy fiatal kassai fiú[5], bár láthatóan rosszul van, hányingerrel küzd, vitézül tartja magát és jön, nem fordul vissza. Megjegyzendő, hogy mindezen gyomortünetek nem gyomorrontás következtében, hanem csak a ritka levegő miatt álltak elő.

Nem sokkal az Elbrusz két csúcsa közötti hágó magassága alatt egy kb. 2 km-es traverz következik az Elbrusz keleti csúcsa alatt a hágóba. Közben persze, reggel lett, mindnyájan fázva várjuk a napot, de pechünkre az Elbrusz déli és délnyugati oldalán haladunk, mindig a csúcs árnyékos oldalán. A nap pedig a keleti és északkeleti oldalt süti.

Végre fent vagyunk a két csúcs közötti hágóban, 5300 m magasságban. Itt egy félig földbe (sziklába, jégbe) vájt kunyhó van, ahol a geológusok tartózkodnak, ha az Elbruszon kutatásokat végeznek. Ti. az  Elbrusz tűzhányó, krátere nincs már, de az a csúcs, ahová mi megyünk, még kimutat némi vulkánikus működést, különösképpen vulkanikus gázokat ereget, amiket időnként mi is éreztünk. (NB. nem csak akkor, ha a menetoszlop végén haladtam). Az említett kunyhóba húzódtunk be, de ott sincs melegebb. Rövid pihenés után nekivágunk az utolsó lejtőnek. Végre valahára kiérünk a napra, bár itt még alig melegít. Lefagyott lábaimban ismét felújul a vérkeringés, ami pokoli fájdalommal jár. No, csak kitartás. A terep most már elég meredek, kisebb sziklák tarkítják a lejtőt, ugyancsak kisebb gleccserhasadékokon is át kell ugrálni, vagy lépni. Még lassabb tempóval haladok, mint eddig, de még így sem vagyok az utolsó. Mind gyakrabban meg kell állnom, hogy kifújjam magamat. Ez az utolsó 300 m bizony nehéz. Végre valahára ellaposodik a terep, a hegy hosszú háttá alakul és - hihetetlen, de való, fent vagyok az Elbrusz csúcsán 5600 m magasságban. A csúcs tágas, jeges, havas, sziklás alakulat. Rajta egy fehér anyagból készült, kb. életnagyságú Lenin mellszobor, és egy jóval kisebb, bronznak kinéző anyagból készült Sztálin szobor áll. Mellettük egy kerek emléktábla is van, de hogy mi van rá felírva, nem figyeltem meg. Bizony fáradt vagyok alaposan, de most nem érek rá fáradtnak lenni. Társaimmal együtt szomjasan és vágyakozva élvezzük a páratlan térképet, a Kaukázus hó- és gleccserfedte csúcsainak tengerét keleten, délen és nyugaton; északon a végtelen orosz síkságot. Sajnos, elég sok felhő van, persze mind mélyen alattunk, úgy, hogy a kilátás nem olyan szép, mint amilyen lehetett volna.

De. 9 óra az idő, pont 7 óra  kellett ide a menháztól. A relatív magasság­különbség a menháztól 1400 m, így mondhatni óránként kb. 200 m-t emelkedtünk.

Akinek fényképezőgépe van, vadul fényképez minden irányban. Akárcsak jómagam is. Hiszen soha többet ebben az életben ide nem jutok el, mert ilyesvalami csak egyszer adódik az ember életében. Hát így én is nagy buzgalommal igyekszem kedveseimnek és magamnak megörökíteni az Elbrusz felejthetetlen kilátását. Egy fényképész társam van olyan kedves, és az én gépemmel rólam is csinál 1-2 dokumentáris felvételt életem legmagasabb pontján, az Elbruszon.

Vagy félórát voltam az Elbrusz csúcsán. Tólja és Zsenya sürgetnek, hogy menjünk már lefele. Utolsónak hagyom el az Elbrusz csúcsát, és bizony eléggé lemaradok a társaságtól. Viszont ez lefele menet senkit sem izgat, az idő szép, napos, és még ha köd is jönne, nagy darab ostobaság kellene ahhoz, hogy az ember a hóban kitaposott nyomról - mondhatni ösvényről - letérjen és valahova elcsászkáljon.

Ugyanazon az úton megyünk vissza, mint ahogy jöttünk. A két csúcs közötti nyeregig elég jó kondícióban voltam, de ott már kezdett erősen tűzni a délelőtti, magaslati nap, százszorosan verődve vissza a gleccserek havától és jegétől. Igen meleg van, kénytelen vagyok feltenni a balchár kalapomat és egy szál ingre vetkőzni. Kezdek pokoli módon fáradt lenni, alig vonszolom magamat. Végül elhatároztam, hogy kissé leülök. Kezeimet a térdeimre, fejemet a kezeimre támasztva perceken belül elaludtam a napon. Sokat nem, vagy 10-15 percet alhattam. Majd ismét összeszedtem magam és mentem tovább. Ugyanaz a procedúra - kis alvással - még egy-kétszer ismétlődött. Pedig a kaukázusi napon kb. 5000 m magasságban, egy szál ingben elaludni veszélyes dolog. Lejjebb érve láttam, hogy a fentebb említett kassai fiú még nálam is rosszabb állapotban van, ő is elmaradt a társaságtól hányingere következtében és gyakran kénytelen leülni. Utolérem őt, majd együtt megyünk. Lejjebb érve én frissebb lettem, míg ő nem. Így gyakran leültünk a hóba. De most már inkább csak az ő kedvéért. Végre - aránylag elég gyorsan -, kb. déli 12 órakor ismét lent vagyunk a menházban. A szobába érve eszem valamit, majd lefekszem az ágyra. Rögtön elaludtam, de kisvártatva arra ébredtem, hogy magas lázam van. Vagy egy-két órát aludtam, míg felébredve, a menház hőmérőjének tanúsága szerint láttam, hogy 39 fokos lázam van. Elég pocsékul voltam, el lehet gondolni. Társaim aggodalmaskodtak, mi lesz velem, nem fog-e kelleni engem hordágyon leszállítani, én nyugodt voltam, mondván, hogy ez csak egy komoly napszúrás, a napon való alvás megbosszulta magát. Tényleg, estére már jelentősen jobban vagyok, lázam csökken.

Eredetileg még aznap délután gondoltunk lemenni Terskojéba és onnan teherautón Adyl-Szú-ba, de az én lázam miatt, no meg közben beborult, vidáman havazott, és a társaság többi tagjának sem volt kedve még aznap lemenni - elég volt az Elbrusz -, s így elhatároztuk, hogy csak holnap reggel megyünk le. Ennek igen örülök, és ez örömteli tudattal alszom el.

 

Augusztus 2.:

Csodaszép reggelre virradtunk. A menháztól ugyanis rendkívül szép a kilátás, van majdnem olyan szép, mint az Elbruszról. A reggeli kékes ködben egész meseszerűek a havas hegyek. Persze, ahogy a szobánk ablakán kinéztem, rögtön felkapkodtam ruhámat, cipőmet, fényképezőgépemet és rohantam lefényképezni. Én voltam az első, aki felkelt, teljesen jól vagyok, lázam nincs. Később társaim is lejöttek fényképezni, azzal bosszantottam őket, hogy már elkéstek, már mindent lefényképeztem előlük, s nem hagytam nekik semmit.

Bőséges reggeli után, 8 óra tájban végre indulunk lefele. Előzőleg a vezetőnk seregszemlét és népszámlálást tart, hogy mindenki megvan-e s emlékezve tegnapi betegségemre, kérdezi, hogy hol vagyok én. Irtó nevetés, ti. közvetlen mellette álltam, de a balchár kalappal a fejemen nem ismert rám.

Lelkesült hangulatban ballagtunk lefele a gleccseren a Ladovája báza felé. Útközben is sokszor elmaradok fényképezni, oly gyönyörű a táj. A Ladovája bázán kis pihenőt tartottunk, itt már végleg lekerültünk a gleccserről, s rátértünk a kocsiútra. Sok szerpentint lerövidítettünk, néha még kis gleccsereken, firnmezőkön is mentünk át, ahogy lejjebb értünk, úgy szaporodtak a csodaszép kaukázusi magaslati virágok a lábaink alatt, majd nemsokára zöld fűben jártunk. Jó érzés volt a három nap gleccservándorlásai után. Majd elértük az erdőövezetet és kb. 1/2 11 tájon lent voltunk a völgy alján, Terskoje telepen. Innen már teherautó szállított minket "haza" Adyl-Szúba.

Ott - a táborparancsnok kedves figyelméből - új transzparens várt: "Üdvözlet az Elbrusz legyőzőinek" felírással (Privet pakaritelom Elbrusza). Hát el lehet gondolni, mi fene büszkén hordtuk az orrunkat.

Délután: zongorázás.

 

Augusztus 3.:

Reggel zongorázás, majd pihenés, stoppolás, mosás, javítás, cipőtisztítás.

 

 

 



[1] Magyar neve: Ottilia rét, a szerző egyik kedvenc síterepe Kassa mellett.

[2] Sziklamászó-gyakorlóhely Kassa közelében. Az út éles szerpentinjeiről ismeretes.

[3] Tricouni – ezt a hegymászó cipő vasalást és gumitalpat a volt Csehszlovákiában még az államosítás (1948) előtt először épp a szerző rendelte magának Svájcból.

[4] Felkelés, felkelés! - oroszul

[5] ifjabb Stanko úr

 

A mappában található képek előnézete Kaukázus, 1959