Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


5. A Becsó-hágón át a déli oldalra, aug. 4-6.

2010.03.22

Augusztus 4.:

Előkészületek a hazamenetelre. Megszervezzük  felesleges csomagjaink átszállítását Szocsiba, a Fekete tenger partjára, teherautón és vasúton, hogy ne kelljen a Kaukázus főgerincén, a Becsó hágón át 25-30 kilós hátizsákokkal menni. Itt igen bevált a kis kofferem, amibe a felesleges holmit becsomagoltam, átadtam szállítás végett, és magam csak aránylag könnyű hátizsákkal vágtam neki a hazamenetelnek.

Reggel még elmentem Elbrusz községbe, ez kb. 1-2  km-re van Adyl-Szútól, az egyetlen üzletben szép festett népművészeti kézimunka-kanalakat és egyéb apróságokat vettem emlékül. Nagy meglepetésemre az üzletben, ahol mindent, ruhát, cipőt, könyvet, élelmiszert stb. árulnak, egy ismert szlovák író egyik regényét láttam orosz fordításban. (J.Jesensky: Demokrati) Megjegyzendő, hogy Elbrusz község egy kicsike település, nem tudom, van-e 20-30 háza, de van postája, sőt orvosi rendelője is. Ott sikerült szamárfogatot és szamárháton lovagló balchárt fényképeznem.

Hazatérve még a tábor környékét fényképezem emlékül.

Majd megint zongorázom egy sort.

Vacsora után búcsúztatják a csehszlovák csoportot. Kölcsönös, rövid szívélyes szavak hangzottak el, úgy érezzük, hogy ezek a kedves szavak hegymászók között, legyenek azok akármilyen nemzetiségűek is, őszintén vannak értve. Egyidejűleg búcsúztatták a lengyel csoportot is.

Majd mindegyikünknek ünnepélyesen átadják - emlékül - a Szovjetúnió hegymászójelvényét: Alpinist SSSR. A jelvényen az Elbrusz két csúcsa és egy hegymászócsákány van, nekünk, akik az Elbruszon voltunk, különösen kedves emlék. Csoportunk vezetője azon kívül egy orosz hegymászócsákányt és orosz hágóvasat is kap ajándékba. Mi viszont egy csehszlovák gyártmányú perlon hegymászókötelet adunk az oroszoknak. Ez igen jó, mert könnyű és nem ázik át.

Ezzel a kedves ünnepséggel zárul a mi kaukázusi szereplésünk. Ha sajnáljuk is itthagyni a Kaukázus hófehér hegyeit, bizony már kezdek honvágyat érezni és örülök, hogy már megyünk haza. Hiába, mindenütt jó, különösen a Kaukázusban, de legjobb mégis csak otthon.

 

Augusztus 5.:

Korán kelünk, hogy idején indulhassunk a Becsó hágóra, a Kaukázus főgerincén át a déli oldalra, Szvanéciába, Grúziába, Abcháziába. Cserepov, a táborparancsnok, aki mellesleg a szovjet öreg hegymászógárda kiváló tagja, nem restelli a korai felkelést és még mindnyájunktól személyesen elbúcsúzik. Majd megindulunk gyalog a Bakszan-völgyön felfelé. Vagy 3 km után balra ágazik el az oldalvölgy, amely a Becsó hágó fele visz. Elég meredeken emelkedünk az erdőben, majd kb. 2300 m magasságban kijutunk az erdőből a havasi legelőkre. Feljebb nemsokára a Becsó gleccserhez érünk, de nem megyünk rajta, hanem elég jó szerpentinösvényen a gleccser morénáján és a mellette levő sziklás hegyoldalban. A Becsó hágó ti. egyik leghasználtabb átjáró a Kaukázus északi oldaláról a déli oldalra. A Kaukázuson át északról délre nem visz sem vasút, sem rendes műút, úgy, hogy vagy gyalogszerrel, gleccsertaposással átkel az ember valamelyik hágón, vagy megkerüli az egész Kaukázust. Ez pedig komoly teljesítmény, hiszen a Kaukázus jóval hosszabb és szélesebb, mint pl. az egész Csehszlovák Köztársaság területe.

Lassú tempóval, de állandóan emelkedünk a Becsó hágó felé. Kilátásunk szép, bár korlátolt. Leginkább csak a Donguz Orunt látjuk, jobbra a hágótól. Az idő sajnos, romlik, erősen borul.

Kb. 2900 m magasságban átérünk a Becsó gleccserre. Társaságunk eléggé széthúzódik, mindenki olyan kényelmesen megy, ahogy neki megfelel, idő van bőven. 21-en vagyunk. Én a társaság első felében masírozok, kb. 8-10-dik vagyok. Mikor rátérek a gleccserre, a társaságunk előhada már a hágó közelében jár. A társaság utóhada pedig jó órajárásnyira van elmaradva mögöttem. A gleccser nem nehéz, az alig méteres hasadékokon kényelmesen átlépünk, vagy átugrunk. Majd rátérünk - a hóhatáron felül - a gleccsernek firnhóval fedett részére. Itt már egész kitaposott ösvény visz a hóban, látszik, hogy sokan járnak a hágón.

Egyszer csak, épp egy nagyobb gleccserhasadék mellett, legnagyobb meglepetésemre tehénnyomokat látok a hóban. Nem akartam hinni a szemeimnek, talán csak nem hajtanak ki ide teheneket? Ekkor lettem csak figyelmes egy kis csoportra, akik kb. 100 m-rel előttem egy helyen álltak, és ott valamit csináltak, de nem tudtam kivenni, hogy mit, sem azt, hogy ezek a mieink, vagy sem. Csak azt láttam, hogy egy helyen állnak, és nem tudnak tovább menni.

Majd leestem a lábamról meglepetésemben, amikor közelebb érve láttam, hogy miről van szó. Három helybeli lakos egy kb. egy évesnek látszó, igen szép fiatal bikát vezetett fel a hágóra. Kettő húzta elöl a szarvaira kötött kötélnél fogva, egy pedig hátul a farkát tartotta, ill. tolta. A kis bika igen vitézül ment egészen addig a helyig, ahol megakadtak. Ott ti. a gleccsernek a hótakarója egy kb. 10-15 méteres darabon megszűnt, alatta kijött a kékeszöld jég, ezen pedig a kis bika nyilván nem tudott menni. De egyik társam, aki hamarabb volt a bikát vezető embereknél, oda kölcsönözte nekik a jégcsákányát, s azok a bikának óriási, bikára méretezett lépcsőket vágtak a jégbe az említett darabon, kézzel rakták a lépcsőre a bika lábait, s megtörtént a hihetetlen: saját szemeimmel láttam, amint a bika átjutott a jeges részen és nemsokára átlépte a gleccserrel fedett 3375 m magas Becsó hágót. Ha nem láttam volna saját szemeimmel, nem hittem volna, hogy ilyesmi lehetséges. A bikával persze, meg kellett barátkoznunk, megsimogattuk, és mondtuk a kísérőinek, hogy a bika "Charósij alpiniszt"[1]. Hát ezt sem csinálja utána akármilyen szarvasmarha!

Közben azonban kitört a zivatar, villámlás villámlás után, csak úgy zengett az ég a sok dörgéstől. S eleredt az eső, nem akármilyen, hanem jókora jégeső! No, gondoltam, csak fent legyek a hágón, lefele menet könnyebben viseli az ember az ilyesmit. De a hágóra felérve (kb. 11:30-kor) erős viharral szembe kaptam a jégesőt. Hát ez igazán komisz dolog volt. Csak úgy kopogott a fejemen a jég. A hágó alatt még két kisebb gleccseren kellett átmenni, majd meredek és exponált ösvényen haladtunk immár lefele a Kaukázus déli oldalán, Szvanéciába. Szvanécia a Kaukázustól délre elterülő Grúziának egy tartománya, ott laknak a szvánok, akik a Kaukázus egyik néptörzsét képezik. Ösvényünk alatt meredek sziklás völgykatlan és alapos mélység tátongott, annak másik oldalán, velünk szemben egy nekem ismeretlen nevű óriási gleccsernek kb. 4-500 m magas jégesése volt látható. Egyszer csak óriási robaj - a gleccser jégesésének egy szérakja omlott össze az esőben és óriási jéglavinát képezve omlott le a mélybe. Alig tértünk magunkhoz a lenyűgöző látvány után, a leomlás helyén egy másik, talán még nagyobb szérak omlott össze, ugyancsak hatalmas lavina alakjában seperve végig a jégesést. Grandiózus volt. Csak ne esett volna úgy az eső, mert ez még megfelelő igelitköpenybe öltözve sem kellemes. Szerencsére a felhők magasan vannak, így a kilátásunk az eső dacára meglehetős.

Hosszú, hosszú a meredek ösvény le egész az Inguri folyó völgyébe!

1-2 óra után pásztorkunyhóhoz érkeztem s kérdeztem, vajon az előttem menők nem húzódtak-e oda be. De azt mondták az  ajtóban álló valamilyen nők, hogy nem. Így tovább ballagok. Már jócskán vizes vagyok, mármint a lábaim és a nadrágom, mert az igelitköpenyről a nadrágomra és a harisnyámra folyik a víz.

De íme, az eső eláll, levehetem végre a kellemetlen igelitköpenyt. Állandóan megyek lefele, most már szorosan az Inguri folyó partján, meredek ösvényen. Nemsokára kisütött a nap is, és ezzel mindjárt az egész táj képe megváltozott. Gyönyörű sziklás völgyben rohan tova az Inguri, helyenként egész szurdokot képezve, meredek sziklafalak között, amelyeket az ösvény messze felettük kerül meg. Nemsokára beérek az erdőövezetbe. Itt már nincsenek a vöröstörzsű olaszfenyők, hanem normális jegenye- és lucfenyők, amilyenek nálunk a Szepességen és a Tátrában vannak. Közben meg bükk és nyírfa. Egész otthonosan hat a táj. Lassan a távolabbi csúcsok is kiderülnek és végre kb. du. 3 óra tájra kifogástalan szép idő kerekedett.

De minek masírozzak én vizesen? A társaság zöme úgyis mögöttem van, tehát egy nagy, lapos, az Inguri óriási nagy kataraktái felé kiugró sziklán lepihenek, levetkőzöm, és a napon szárítkozni kezdek. Forrón süt a kaukázusi nap, de itt nem félek a napszúrástól. Gyönyörű helyen vagyok, hallgatom a patak és a fenyők zúgását.

Egyszer csak feltűnnek társaim, akik előttem voltak, és bizony, a pásztorházban kerestek menedéket, de a nők letagadták őket. Nincs kedvük szárítkozni, hogy majd lent. Én viszont nem látok okot arra, hogy a gyönyörű környezetből lesiessek, hát hagyom őket futni, s maradok tovább szárítkozni. Vagy egy óra múlva, amikor már úgyszólván száraz voltam minden holmimmal egyetemben, megfelelő ebéd után, tovább ballagtam lefele. Találkoztam aztán pásztorokkal, akik nem szamárháton, hanem lovon, ócska Manlicher-puskával a vállukon, járják a meredek hegyi ösvényeket[2]. Mily óriási a különbség a Kaukázus északi és déli oldala között! A Kaukázus főgerince nyilván felfogja a Fekete tenger felől érkező esőfelhőket, ezért a Kaukázus északi oldala aránylag száraz, hideg, szegény, míg a déli oldala meleg, dús növényzettel bír és gazdag. Roppant élveztem a sűrű, százados fenyvest, amelybe belekerültem. Kb. további egy órát mehettem, amíg az erdőből kiértem és szép havasi rétekre kerültem. Úgy láttam, hogy legfeljebb csak 1‑2 km-nyire lehetek mai uticélunktól, Mazeri falutól.

Arra lettem figyelmes, hogy a réten vagy 1-200 m-re előttem néhány szénfekete állat legelni látszik. Töröm a fejemet, miféle állatok lehetnek ezek. Látom, hogy nem juhok, más az alakjuk, sem kecskék, hiszen szarvuk nincsen. Kutyák sem lehetnek, hiszen a füvet zabálják. Mikor közelebb értem, láttam csak, hogy ezek sűrű koromfekete szőrű sertések, egész különlegesen hosszú ormánnyal. Még ilyen csudálatos fajtát sem láttam! De itt a szvánok csak ilyen fajtát tenyésztenek, mert lejjebb is csak ilyen ábrázatú sertéseket láttam, azzal a különbséggel, hogy van ezekből fekete, fehér valamint fekete-fehér foltos.

Gyönyörű helyen jártam: körülöttem a havasi rét, távolabb a fenyvesek, és vagy 10-15 km-re tőlem a Kaukázus bércei és gleccserei.

Nemsokára összetalálkoztam előhadunkkal, akik elhatározták, hogy itt várják be az elmaradottakat. Így én is leheveredek melléjük. Bizony beletelt egy jó óra, amíg mindenki befutott.

Felfedeztük, hogy a réten, alig pár száz méterre innen, van egy sátortábor, egy Turiszticka báza. Miután megtudtuk, hogy el tudnak minket szállásolni, nem megyünk Mazeri községbe, hanem itt maradunk éjszakára.

A turbázán találkoztunk egy orosz turistával, akivel pár nappal előbb az Elbrusz alatti menházban találkoztunk. Úgy megörült nekünk, mondván, mi "charósij csehoszlováckij alpinyiszt"[3]-ek vagyunk, nehogy meggondoljuk a dolgot, és máshova menjünk aludni, hát mindnyájunk helyett kifizette a szállásdíjat. Igazán nagyon kedves volt tőle!

Majd még a közeli borvízforrásból borvizet hoztunk és lefeküdtünk aludni.

 

Augusztus 6.:

Korán kelünk, mivel ma reggel 8-kor van randevúnk az autóbusszal a kb. 3 km-re fekvő Mazeri községben. Reggel 6 óra tájban már indulunk. Réteken át megyünk, amelyek kisebb-nagyobb sziklatömbökkel vannak teleszórva, legelő állatok között. Alig haladtunk vagy 300 métert, látjuk, hogy jön velünk szemben az említett autobusz. Igen megörültünk neki, bár ez egy kis, kb. 20 személyes autobusz, amelybe csak nehezen tudtuk magunkat hátizsákostul belegyömöszölni. Bámuljuk a sofőrt, hogy mer ezen az úton autobusszal menni. Ti. az út egy közönséges mezei út, sziklatömbök, kerítések között, amely egy kétlovas szekérre, de nem autobuszra van méretezve. Néha egész szlalomot kell csinálni a sziklák között. Nemsokára betérünk a faluba. Itt a keskeny úton, kerítések között megyünk, a szembe jövő, legelőre menő állatok persze mind szaladnak előlünk, mert az autobusz mellett egy sem fér el, örülünk, hogy magunk elférünk a község girbe-gurba utcáján, és nem visszük magunkkal a kerítéseket. Ez az első szván falu, amit látunk. Egész más házak ezek, mint a Kaukázus északi oldalán. Látszik, hogy itt gazdagság van. Kb. 1800 m tengerszint fölötti magasságban szép búzavetést látunk. A házak kőből vannak építve, majd minden harmadik-negyedik házon kb. 3-4 méter magas őrtorony van. A sofőr készségesen elmagyarázza, hogy valaha a régi harcos időkben a szvánokat gyakran támadták meg a Kaukázus északi részén lakó balchárok és gabardinok. Ezekből az őrtonyokból kémlelték a szvánok, hogy nem közelít-e az ellenség, amely a legelésző állatokat és terményeket rabolta el. A szvánok között szamarat és szamaragoló embereket nem láttam, csak lovakat és lovasokat. Különleges a szvánok fejfedője. Ez egy olyan átmenet a balchárok nagy­karimájú nemez kalapja, és a turkomán népeknek a fejbúbon ülő kis sábeszdekli-szerű sapkája között. Egy olyan karima nélküli tiroli kalaphoz hasonlít.

Mazeri községből kifele jövet végre rátértünk a rendes "műút"-ra. No, ez alatt megint nem kell valami köves országutat gondolni, hanem egy aránylag elég jó mezei utat, amely a hegyoldalba van vágva. A talaj köves, úgy, hogy - bár kissé esik - sár nincs. Az út keskeny, átlagos szélessége 3 méter, csak helyenként, főleg a fordulóban, kissé szélesebb.  Olyanszerű út, mint az Elbruszra, egy kissé jobb és szélesebb.

Dacára ennek, ez az autobusz utazás örökre felejthetetlen nekem. Az Inguri folyó völgyében mentünk állandóan, megközelítőleg déli irányban. A folyó itt igen hatalmas, nagyobb, mit a Vág Kralovánnál, igen erős esése van, csupa katarakta, vízesés. Nem hiszem, hogy pl. valaki le tudna rajta menni kajakon életveszély nélkül. Az áradat ti. rendkívül rohanó, csupa örvény és vízesés. Persze mind az az üledékes, piszkos tejszínű víz. A folyó legnagyobbrészt igen meredek partok között folyik, sőt sok-sok kilométeren át szabályszerű sziklaszurdokokban, amelyeket egész függőleges, 100 m magasságot meghaladó magasságú sziklafalak képeznek. Itt az út nagy magasságban, a sziklafalak felett visz, miközben a meredek hegyoldalt csak az út keskeny vonala szakítja meg. Alattunk általában 200-300 m-es mélység volt legnagyobbrészt, néha fákkal benőve, sok helyütt csupán a kopasz, majdnem függőleges sziklafal egész a folyó vizéig. Ehhez el kell gondolni, hogy az út teljesen primitív elkészítésű, korlát nincs rajta, csak kilométerjelzések, az út külső széle nincs semmiféle mesterséges úton, betonnal vagy fával megerősítve, úgy, hogy azt számtalan vízmosás szeli keresztül, kisebb patakok áteresz nélkül folynak át az úton, az út szintje kifele - a mélység felé - lejt, úgy, hogy ezen az úton autobusszal menni határozottan kockázatos vállalatnak látszott. Olyanszerű érzés volt itt autózni, mint ha mondjuk, a Hernád-áttörésben, a Tamásfalvi kilátó tetején, szorosan a mélység, illetve a szikla szélén, keskeny, 3 m széles úton kellene menni - autobusszal. Határozottan rosszabb volt, mint az Elbruszra. Amellett számtalan oldalvölgy vagy völgyecske önti vizét az Inguri folyóba. Ezeken rozoga fahidakon mentünk át. Ezeknek nagy része keskeny, korlátja letörve, deszkái itt-ott hiányosak, úgy, hogy közben csak drukkoltunk, hogy még most az egyszer ne szakadjon le alattunk a híd. Azt hiszem, hogy az Usba jégesés lavinaélménye sem volt olyan izgalmas érzés, mint ez az autózás.

Természetesen holmi viaduktokról semmi szó nincsen, úgy, hogy az út a hegyoldalnak minden kis kiugrását, hajlását, völgyecskéjének vonalát híven követi, kanyarulatjai hihetetlenül élesek, volt olyan, amelynek mindkét ága elférne egy jókora szobában. Hát csak itt valahogy ne találkozzunk szembejövő autóval! Szerencsére a forgalom itt egyelőre igen csekélynek látszik.

Egyik társunk azzal szórakozik, hogy mikor nagyon exponált helyen megy az utunk, előre mondja, hogy az út alatt lévő lejtőn vannak-e fák, vagy sem. Ha igen, meg vagyunk nyugodva, ha nem, drukkolunk, nehogy lecsússzunk vagy felforduljunk, mert akkor irány az Inguri folyó zavaros kataraktái. Tiszta ostobaság lenne, ha már a sok jégesés szérakjai megkíméltek, és a lavina elől is meglógtunk, most az utazás végén a vízbe fúlni.

No, korán örültünk, hogy az útnak csekély a forgalma. Már jön is velünk szemben egy nagy teherautó. Azt persze mondanom sem kell, hogy itt épp csak egy autó fér el valahogy, nem hogy kettő el tudná egymást mellőzni. De a grúz sofőrnek hihetetlen rutinja van. Vagy a mi autónk, vagy a szembejövő szépen visszahátrált olyan helyre, ahol az út néhány méter hosszúságban szélesebb volt, ott megállt, és ott a két autó hihetetlen óvatosan mellőzte egymást. Addig még csak jó volt, míg az Inguri folyónak jobb partján vitt az út, mi az út jobboldalán, tehát a belső oldalon haladtunk, míg a szembejövő autónak kellett az út külső, csiklandós oldalán próbálni az elmellőzést. Rosszabb volt, mikor szép betonhídon az Inguri folyó másik oldalára kerültünk, mert ott mi mentünk az út külső oldalán, és a velünk szembejövő autó a belsőn. Szerencsére nem sok autó jött velünk szemben, mert bizony megfeszítő pillanatok voltak, amikor az autobusz jobboldalával teljesen az út szélén állott,  úgy, hogy ha a kerekei még mondjuk 3 cm-rel kijjebb mennek, esünk, s mi, ha kihajoltunk, már a mélység fölé hajoltunk.

S így mentünk nem 10-20 km-t, hanem az út mellett felállított kilo­méterkövek tanúsága szerint, egész addig, míg az Inguri völgye kiszélesedik, s azt elhagyjuk, 110 km-t, mondjad: egyszáztíz kilométert! Hát ez sok egy embernek, mondom Bugyi Sándorral.

Csak helyenként szélesedik ki az Inguri völgye néhány kilométeres szaka­szokon át. Ilyen helyeken kis szván települések vannak, szépen művelt földekkel. Azután megint csak meredek sziklaszurdokokban folyik, amelyeket az út nyaktörő helyeken fent kerül meg.

Dél táján nagyobb szván községbe kerültünk, ahol ebédszünetet tartottunk. Kiszálltunk, vásároltunk magunknak egyet s mást, megnéztük a községet. Érdekes, hogy errefelé a legtöbb szván ház, de lejjebb a grúz házak is, cölöpökre vannak építve, olyasformán, mint a polinéziai cölöpépítmények. Ezek néhol emeletnyi magasak, néhol csak méteresek. Sűrűn állanak a ház alatt, melynek nincs földszintje, csak emeletje. De nemcsak a régi faházak, de az újabb kő- és téglaépületek is ilyen cölöpökre vannak építve, persze az újabb házak beton- vagy téglaoszlopokra. Hogy miért, nem tudták nekem megnyugtatóan megmagyarázni, csak annyit mondtak, hogy a föld hideg, s így a ház melegebb. Ezt azonban nem hiszem, hiszen Szvanécia és Grúzia éghajlata szubtropikus, tehát a föld hűtése csak kellemes lehet.

Ebben a községben láttam előszörre sertéseket a nyakukon a háromszegletű fával. Ez úgy néz ki, hogy a sertés nyakára három farudacskát erősítenek, amelyeket az összeérő helyeken összekötnek. Így azok úgy néznek ki, mint egy háromszegletű ökörjárom. Mikor ezt előszörre láttam, azt hittem, hogy talán kocsiba fogják a sertéseket, és a háromszegletű járomnál fogva húzzák a kocsit. Majd megtudtam, hogy ez azért van, hogy a sertések ne tudjanak kibújni a kerítés hézagain. Ti. a három farúd az összekötési helyeken jóval túl nyúlik, úgy, hogy a sertésnek a kiálló rúdvégekkel be kellene akadnia a kerítés oszlopaiba. Ezzel szemben igen sok sertés ténfereg az úton, amiből azt lehet következtetni, hogy ez a háromszegletű rendszer nem mindig válik be.

Egyszer csak társaságunk egyik hölgytagja rémülten fut hozzánk. Elmeséli, hogy filmező gépével egy igen jellegzetes öreg szván bácsit akart lefényképezni. De az öreg olyan méregbe jött, hogy egy követ fogott rá, és csak egy kis szván leányka közbenjárásának köszönhető, hogy nem ütötte meg a kővel. De a mi hölgyünknek ez elég volt ahhoz, hogy kereket oldjon.

Majd ismét tovább indultunk, ismét ugyanolyan keskeny, nyaktörő utakon, mint eddig.

Egy helyen az út alagútban halad, mégpedig kétszer egymás után, mindannyiszor kb. 30 m-es szakaszon. Ez persze olyan keskeny, hogy igazán épp csak hogy elfér az autobusz.

Másik helyen márványbánya mellett haladtunk el. Persze, nem engedtem el, hogy az út mellett heverő márványtörmelékből egy kis darabkát emlékül el ne vigyek. Ugyanígy az Elbrusz csúcsáról is hoztam haza egy kis kövecskét.

Gyönyörűek az erdők a Kaukázus déli oldalán. Feljebb tiszta fenyvesek, de nem soká, majd kevert erdők, lejjebb dió-, szelídgesztenye- és fenyőerdők vegyesen. Más helyütt tiszta dióerdőket is láttunk, nem tudom, hány négyzetkilométer kiterjedésben.

A völgy igazán festői, de hát sajnos, nem lehet mindenütt megállni és fényképezni, mert akkor soha nem jutunk el mai célunkhoz, Zugdidi városába. Az autobuszból menetközben pedig legfeljebb 1/500 másodpercet lehetne exponálni, ez pedig a rossz világítási viszonyok mellett - esős az idő - nem lehetséges.

Kb. du. 3 óra tájon gumidefektet kaptunk, így meg kellett állni, hogy azt kijavítsuk. Ezt felhasználtam arra, hogy kissé körülnézzek és fényképezzek. Maga­san, vagy 200 m-re voltunk az Inguri hullámai felett, meredek falakkal esett az út külső széle a folyó felé.

Kijavítás után ismét tovább. Végre úgy 1/2 5 - 5 tájon lassan szélesedik az Inguri völgye, a kísérő hegygerincek kisebb hegyhátakká alakulnak, a táj lassan kezd olyan lenni, mint mondjuk a Hernád völgye Ladnánál. Végre kiérünk a szoros völgyből egy nagyobb községbe. Itt már nem laknak szvánok - azok kizárólag hegyi lakók -, hanem grúzok. Gyönyörű betonútra érünk ki, ahol tiszta élvezet a haladás a sok nyaktörő szerpentin után.

Hogy el ne felejtsem, még az Inguri szűk völgyében, az egyik nyaktörő magasságban lévő hajtűkanyarban történt, hogy a mi sofőrünk nem tülkölt a kanyarban, és a kanyar legélesebb pontján egy másik teherautóval találta magát szemközt. Persze, az sem tülkölt. Irtó féknyikorgás, és a két autó egymástól alig fél méterre megállt. Szerencsére, egyik sem ment nagy sebességgel, csak úgy 20 km-rel óránként.

Nálunk ilyenkor már biztos mind a két sofőr dühösen ugrott volna ki az autóból, és egymást kölcsönösen lehülyézve valószínűleg ököllel mentek volna egymásnak. De nem az itteni sofőrök. Mintha a legtermészetesebb dolog lett volna a világon, nyugodt, csendes hangon mondtak egymásnak valamit, a másik autó visszahátrált vagy 50 m-t olyan helyre, ahol a mellőzés lehetséges volt, és nyugodtan elmentünk egymás mellett. Megjegyzendő, hogy az úton természetesen itt sem volt korlát, és az út külső szélétől az Inguri hullámaiig meredek, csupasz sziklafal meredezett vagy 200 m magasságban. Tehát, ha egy összeütközésnél felfordul az autobusz, akkor agyiő világ, repülünk az Inguri zavaros hullámai közé. Csodálatos, az itteni sofőröknek kötélvastagságú idegeiknek kell lenniük.

Hát ha nagyon szép és vadromantikus is volt az Inguri hosszú szűk völgye, azért megkönnyebbültünk, mikor már a betonon voltunk. Egész groteszk dolog volt az elsőrangú műúton sertéseket látni a háromszögletű fával a nyakukon. Úgy látszik, a grúzok a lelkiismeretüket nyugtatják meg ezzel, ti. hogy a három fát felkötik a sertés nyakára, akkor mindent megtettek, hogy a sertés ne szaladgáljon a betonúton, amiért a rendőr biztosan megbírságolná őket.

Folyton teaültetvények között haladunk, tea és kukorica, de főleg tea. Más terményeket talán nem is láttunk.

Végre kb. 6-kor este megérkezünk Zugdidibe. Ez szép városka, ahol már pálmafák nőnek az utcán, és szép épületei vannak. A turbázába megyünk, ahol ez éjjelre szállást és vacsorát kapunk. Sátrakban alszunk, ami jó, mert nincsen túl meleg, különben a hőség óriási, szubtropikus éghajlat. Kb. Róma szélességi fokán vagyunk, vagy talán még délebbre.

 



[1] Jó hegymászó - oroszul

[2] Személyes beszámolónál a szerző megjegyezte, hogy egy esetben bizony az abház vagy szván atyafi nem épp a legbékésebben közelített hozzá, mivel azt hitte, hogy orosz. Mikor a fogyatékos orosz tudása elárulta, hogy nem orosz, letett „oroszirtási” szándékáról. Arról, hogy a bennszülöttek igen erősen oroszellenesek voltak mindig, abban az időben sem beszélni, sem írni nem lehetett. A nagyvilág számára ez csak 1989 után lett világos.

[3] jó csehszlovák hegymászó - oroszul

 

A mappában található képek előnézete Kaukázus, 1959