Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. Adyl Szú, júli 9-18

2010.03.26

Július 9.:

Este jön a sürgöny, hogy 5 résztvevőnek nem engedélyezték a kiutazást, ha akarok, mehetek. Én ti. csak mint póttag[1] voltam benevezve az expedícióba. Rögtön sürgönyzök Prágába, hogy megyek.

 

Július 10-13.:

Az utolsó előkészületek, bár majdnem minden elő volt már készítve minden eshetőségre.

 

Július 14.:

Délelőtt még hivatalban vagyok, mert a szabadságom csak holnap kezdődik. Du. 14 órakor indulás. Feleségem és édesanyám kikísérnek. Beszállok a Prágából Moszkvába menő vonatba, ahol a többi résztvevőt is megtalálom. Ismerkedünk. Így gyorsan eltelik az idő Ĉierna n/T.-ig, a csehszlovák határállomásig. Útlevél és vámvizsgálat simán megy. Mikor a fináncok az óriási expedíciós hátizsákjainkat meglátják, csak kétségbeesett és lemondó kézmozdulattal legyintenek. Minden rendben van, átszállhatunk az orosz kocsiba. Rögtön helyjegyeket kapunk, elhelyezkedünk, kényelembe tesszük magunkat. Ui. az orosz kocsik nem olyanok, mint a mieink, minden kocsiban 10 fülke, minden fülkében 4 hely, éspedig fekvőhely - kettő egymás felett - van. Igazán kényelmes kocsik, nagyon rendesek, tiszták. A nagy hátizsákok részére is elegendő hely van. Meg vagyunk elégedve. Az orosz kalauz - minden kocsiban kettő van belőlük - mindjárt hozza mindegyikünknek az ágyára való ágyneműt: 2 lepedőt, takarót, párnahuzatot, törülközőt és kis szappant. Madrac és párna van az ágyon állandóan. Az ágynemű tiszta, le is van plombálva, azt az utas szakítja le, amikor használatba veszi. Végre indulunk a Szovjetunióba, Csap felé.

Alig 10 perc múlva látjuk a csehszlovák és szovjet határjelző oszlopokat, még pár perc, és a Szovjetunióban vagyunk. Csapon állunk meg. Itt is útlevél és vámvizsgálat, hasonló eredménnyel, mint a mi határállomásunkon. Csapon sokáig állunk, és nézzük a szovjet egyenruhákat. Találgatjuk, ez katona, ez rendőr, ez finánc, ez határőr, ez vámőr, nem biztos, persze, hogy helyesen találjuk-e el. Bámuljuk az óriási és szépen berendezett csapi állomást, amelyet a háború után az oroszok újraépítettek. 2 órával előreigazítjuk az óránkat, a kelet-európai - moszkvai - idő szerint. Ezután már ez utóbbi idő szerint fogunk igazodni. Kb. este 9-kor indulunk tovább. Útirányunk: Munkács - Volóc - Lemberg - Tarnopol - Kiev.

 

Július 15.:

Elég jól alszom, Lemberg táján ébredek fel. Az ukrajnai táj szalad el az ablakunk előtt. Én a felső ágyon fekszem és onnan, fekve bámulom a vidéket. No, nem sok bámulni való van rajta.  Sík, vagy enyhén hullámos vidék, erdőcsíkok, kukorica, napraforgó, búza stb. stb. Itt ott világháborús lövészárkok begyepesedett maradványai. Kifáraszt az egyhangú vidék, délelőtt is, délután is alszom egyet az ágyamon. Du. 3/4 7-kor érkezünk meg Kievbe. Óriási állomásépület, halljában a kassai állomás cakumpakk elférne. A perrónon már vár minket a kirendelt idegenvezető-tolmácsunk, egy helyes fiatal leány, aki kifogástalanul beszél csehül. A kievi "Inturist" egy kis autóbusszal vár minket, bár reménytelennek látszik, hogy abba óriási hátizsákjainkkal és alpesi felszerelésünkkel beleférjünk, mégis valahogy besajtoljuk magunkat. 23-an vagyunk. A Tarasz Sevcsenko bulvár 32. szám alatti diákinternátusban kapunk szállást. Miután elhelyezkedtünk, autobusszal egy étterembe visznek, ahol vacsorázunk. Utána - még világos van - megyünk várost nézni. A kieviek méltán büszkék rá, a háborúban a földdel lett egyenlővé téve, s most gyönyörűen újjáépítve. 8-9 emeletes paloták fantáziadúsan megszerkesztve, sehol sem egyhangú. Ha Kievet Budapesttel hasonlítjuk össze, képzeljük el, mintha a város Buda szintjén feküdne. A Krescsatiktól alig 10 percnyire van egy szép kilátó - mintha csak a Gellérthegyen állna az ember, ahonnan gyönyörű a lelátás - az alattunk lévő Dnyeperkanyarra. Annak a partján azonban lakóház csak kevés van, többnyire csak kikötők és raktárak, a szemben lévő parton pedig a kievi strand. Beesteledik, a Krescsatikon élvezzük még a neonfényeket, egyesek közülünk még a kievi éjjeli életet mennek tanulmányozni, mi többiek pedig megyünk "haza" aludni.

 

Július 16.:

Az étteremben reggelizünk, ahol nagyon szép. Pokoli trópusi hőség van, ezért úgy döntünk, hogy nem nézzük meg a tervbe vett kievi gazdasági kiállítást, hanem megyünk a strandra fürödni. A strand pompás, kb. 2-3 km-es szakaszon finom homok van egészen mélyen a folyóban, ameddig csak el nem veszíti az ember a talajt a lába alól. Itt vannak a kabinok minden tartozékukkal együtt. Mi azonban csak a szabad természet ölén vetkőzünk le, és fürdünk. Nézzük az intenzív hajóforgalmat, vontatógőzösöket, személyszállító hajókat, és a száguldozó motorcsónakokat. Rengeteg ember van a strandon, csak úgy feketéllik tőlük a homok. Kb. fél 11 tájon elegem van a fürdésből, titokban meglépek a társaságtól, felmegyek a városba, fényképezem a Krescsatikot, a "Gellérthegyi" kilátót, az elegáns hidat, mely a Dnyeper két partját összeköti, amit tegnap a késői óra miatt nem tudtam lefényképezni. Majd gyorsan visszatérek a strandra. Onnét ismét autobusszal megyünk ebédelni. Ebéd után a kievi volt katedrálist nézzük meg, az ún. "Szabor"-t, amely ma múzeum. NB: van Kievnek egy másik, újabb, nagyon szép katedrálisa is, amelyben normális pravoszláv istentiszteletet tartanak. Majd a Lavra kolostort nézzük meg. Ez is gyönyörű, aranyozott hagymakupolás tornyokkal, várfallal körülkerítve, akár csak a Kreml. Ez is csak múzeum. Majd megyünk a szállásunkra, összepakolunk, és az autobusz kivisz az állomásra, ahol este 3/4 7-kor indulunk tovább, a Kaukázus felé. Ugyanolyan távolsági gyorsvonati kocsi, mint amilyet fentebb leírtam, hasonló körülmények között. A csehszlovák expedícióból csak 3-an vagyunk a fülkében, úgy adódott, hogy egy katonát raktak be ugyanabba a fülkébe. Először kölcsönös bizalmatlansággal nézegettük egymást, de csakhamar megbarátkoztunk. Egy szibériai fiú volt, aki sok érdekeset mesélt nekünk. Elég jól megértettük egymást. A hőség pokoli, a vaggon folyosóján lévő termométer tanúsága szerint a kocsiban a hőmérséklet 34 fok Celsius. Így csak tréningnadrágocskában, többnyire ing nélkül lézengünk. Isszuk a vizet és egyéb folyadékokat, ahogy csak lehet. Az orosz vaggonok mindegyikében van egy hatalmas vízrezervoár, ahonnan tetszésszerinti mennyiségben lehet vizet szedni a kulacsba, és minden vaggonban van egy kisebb fürdőkályhára emlékeztető szamovár, ahonnan a kalauz este és reggel teát csapol, és hordja szét az utasoknak. Hihetetlenül olcsó, cukorral együtt egy pohár 35 kopejka, ami kb. 50 csehszlovák fillérnek felel meg. Majdnem minden gyorsvonati állomáson van az ún. kipjatok, ahol tetszés szerint lehet forró vagy hideg vizet folyatni a falban lévő csapokból. A nagyobb ukrajnai állomásokon a közeli kolhozok asszonyai gyümölcsöt árulnak, amit az utasok szívesen vesznek, Ez is nagyon olcsó. Az orosz vonatok a gyorsvonati állomásokon ti. nem 1-2 percet, hanem 10-15-30 percet is állnak, úgy, hogy van idő arra, hogy az utasok leszálljanak, és enni-innivalót szerezzenek be. Persze, tekintetbe kell venni, hogy az egyes állomások nem félórányira, hanem kb. másfél-két órára vannak egymástól. Ugyancsak tekintetbe kell venni, hogy a Szovjetunióban való utazás nem 1-2 órát vagy fél napot, hanem pl. Kievből a Kaukázusba másfél napot és két éjjelt, a Moszkva-Vlagyivosztok távolság pedig kb. 12 napot és ugyanennyi éjjelt vesz igénybe. A távolságok óriásiak. Tehát az utas alig bírná ki az utat anélkül, hogy a vaggonban a teljes kényelme, s a nagyobb állomásokon egy kis kiszállási lehetősége ne lenne meg. Persze, minden gyorsvonaton van étkezőkocsi is, de ez drágább. Minthogy zsebpénzünk csak 300 Rubel, és én még mindenfélét akarok vásárolni, spórolok vele, és nem megyek az étkezőbe. Hamar beesteledik és lefekszünk.

 

Július 17.:

Arra ébredek, hogy a katona szívélyesen búcsúzik tőlünk, már kiszállni készül, mindjárt Dnyepropetrovszkba érünk. Majd átmegyünk a Dnyeper hídján. Itt a Dnyeper óriási, majd kétszer olyan széles, mint a Duna Pesten. A táj még unalmasabb, mint Ukrajna, itt már a vidék sík, mint az Alföld. A késő délutáni órákban érünk az Azovi tengerhez.

Mindenki az ablakokhoz tódul, és látni akarja a tengert. Azonban az ég borús, ködös, tenger nem látszik. Végre egyikünk rájön a valóságra, azt mondja: "Látjátok, ott az, ami nem látszik, az a tenger!" És tényleg, majdnem a felhőkkel összefolyik a tenger szürkéskék sík felülete. Este 6 óra tájban érünk Rosztovba. Majd utazunk tovább, nemsokára besötétedik és lefekszünk.

 

Július 18.:

Mikor felébredünk, kellemes változatosságként nem messze már a Kaukázus előhegyei integetnek. Ez mindenkit jó hangulatra derít, mert a sok alföldet már igen untuk. Minerálnije Vody állomáson megbámuljuk a művészien megépített gyönyörű állomásépületet. Most már benne vagyunk a Kaukázus fürdőhely-övezetében. Innen már villamos mozdony húz minket tovább, jelentős emelkedéssel, Pjatyigorszkba, ahova kb. reggel 7-kor érkeztünk. Itt is várt az ottani Turiszticka Báza - röviden Turbáza - vezetője, egy kedélyes, kövér néni. Kiszállunk, ismét belesajtoljuk magunkat egy kis autobuszba, csomagostul, és megyünk a Turbázára. Annak vezetője azt mondta, hogy a fürdő elő van készítve, fürödjünk meg, utána kapjuk a reggelit. Mi azonban, tudva, hogy innen még 5 órai autobuszút vár minket, a fürdőről lemondtunk, azzal, hogy majd Adyl-Szú-ban fogunk fürdeni. A Turbáza vezetője igen furcsán nézett ránk, biztos gondolta, hogy piszkos barbárok vagyunk, de belenyugodott. Majd bőséges reggeli után két kis autobusz vitt minket tovább a Kaukázus szívébe, Adyl-Szúba. Pjatyigorszkból először pompás aszfaltúton robogtunk óriási sebességgel. Kb. egy órai út után az autobusz elkanyarodott egy vacak kis mezei útra - ez rövidítés volt -, s nemsokára a Bakszan folyó völgyében voltunk. Itt balchárok laknak (ez egy kaukázusi néptörzs neve). Itt láttam először szamarat kocsiba fogva és felnyergelve lovaglás céljára, nagyon kedves kis szamárcsikók is mutatkoztak a falvakban. Mindig a Bakszan folyó mentén haladtunk változó minőségű utakon. A Bakszan itt hatalmas folyó, olyan, mint a Vág Kralován mellett. Előbb csak dombhátak között haladtunk, majd mindinkább magas hegyfalak közé kerülünk. Nemsokára óriási, fűvel fedett hegyek között utazunk, melyek szédítő homokkő falakkal szakadnak le a völgybe. Magasságuk legalább 2000 m-re becsülhető. Olyanszerű völgy, mint az Interlaken (Svájc) melletti Leuterbrunneni völgy, csak nagyobb kiadásban[2]. Déltájon egy igen rendes bányavároshoz érünk, magasan a város felett, talán 2500-3000 m magasságban vannak a bányák, ahova kötélpálya visz. A Bakszan folyó mind vadabb és meredekebb, csupa katarakta, óriási, háznagyságú sziklatömbökön esik le, az ember hallja, ahogy a hullámok nagy tömböket görgetnek. Csak hallja, nem látja, mert a vize zavaros, olyan, mint a piszkos tej. Ez kis csalódás a tátrai kristálytiszta hegyi patakok után. Majdnem 5 órát utazunk a Kaukázus előhegyei között, a gleccsereket nem látjuk, mert a csúcsok be vannak borulva. Az Elbrusz nevű falucska táján bejutunk a Kaukázus északi oldalának erdőövezetébe. De nem a nálunk megszokott jegenye- és lucfenyők nőnek itt, hanem az ún. olasz fenyők, nem tudom, mi ezeknek a helyes magyar neve. Németül "Kiefer"-nek hívják, vöröses törzse van, amely nem teljesen szimmetrikusan, hanem lombos fához hasonlóan ágazik el. Hosszú tűi vannak, mindig 2-2 egy tokocskában. Ezek szárazabb klímát is kibírnak, míg a nálunk szokásos fenyőknek sok nedvesség kell. A Kaukázus északi oldala pedig száraz. A nedvesség ugyanis ide a Fekete tenger felől jön, azt azonban a Kaukázus főgerince feltartja. Így az északi oldal meglehetősen (aránylag) száraz, és kevéssé termékeny. Itt többnyire csak legelők vannak, csak itt-ott van egy kis krumpliföld. Végre du. 3 óra tájon átmegyünk a Bakszan hídján és nemsokára az Adyl-Szúi hegymászótábor kapuján áthaladva a tábor főépülete előtt leszállunk. Ez egy emeletes szép épület, mi mint külföldiek ott kapunk szállást, 4 ágyas szobákban. Ebben az épületben van a konyha, étterem, ülésterem a sok kaukázusi képpel és térképekkel, valamint az olvasóterem a pianínóval. Ugyancsak itt vannak a vendégszobák. Azonkívül a fenyők között vannak a raktárak, WC, mosdó-tusoló helyiségek és vagy 50 nagy sátor. Az egész körül van kerítve. Közben teljesen kiderült és a főépület mellett állva egyszer csak megpillantom a Kaukázus 4000 m-nél is magasabb, gleccserfödte csúcsait. Mikor ezt az ember először látja, ez oly grandiózus, lélekbemarkoló látvány, hogy az ember a gyönyörűségtől legszívesebben üvöltene.

Olyan kétségbeejtően, reménytelenül és valószínűtlenül magasak ezek a csúcsok, hogy irtó picikének érzem magam, és erősen kételkedem, hogy én oda feljuthassak. Adyl-Szú tengerszint feletti magassága 1800 m, tehát a környező csúcsokig kb. 2400 magasságkülönbözetet kellene legyőzni. Szörnyű!

 



[1] A szerző idősebb volt az expedíció tagjainál, 49. életévében járt.

[2] A szerző a két világháború között járt az Alpokban turista- és hegymászóként. Akkoriban a fényképek helyett akvarelleken rögzítette az élményeit.

 

 

A mappában található képek előnézete Kaukázus, 1959